Elvesztés fájdalma

Egy Naruto fandomu kis szösszenet. Rég történt, régen fájt... Jó olvasást.

Iruka sensei története, valamint egy teljesen szürke tanárnőről szól a történet és arról mien nehéz valakit el engedni.

Miért hiszi magáról valaki hogy értéktelen?

Ismeretlen katonák támadtak Konoha városára. A nagy tengeren túlról valóak voltak. A falu ninjái mindent megtettek, hogy elkerüljenek egy háborút az idegenekkel. Yami az akadémia egyik általános tanára volt. Miért beszélek róla múlt időben? Mert a nagy összecsapásban, mellyel végül győzött Konoha és ö is ott volt az áldozatok közt.

Hogy is történt?:

A kiküldött különítmény megállította a betolakodókat, mégis egy kisgyerek tévedt a harc mezőre. Yami vette észre a kis árvát mikor az egyik katona pisztollyal akarta le lőni. Míg a férfi célzott a nő oda óda rohant és testéve védte meg a gyermeket.

Mikor végre meg érkeztek az ANBU különítményei és a nagyobb erejű ninják Yami bevitte a biztonságos akadémia épületébe. Sebével mit sem törődve vissza tért a csatatérre. A harc nem volt olyan, mint a meg szokottak itt lőfegyverek harcoltak puszta erő ellen. Végül mégis a falú leverte a támadást! Yami fel lélegzett mikor az utolsó katona is meg halt.

Iruka ált mellette. Mikor meg tántorodott rá támaszkodott.

-Bocsi – szabadkozott és elengedte a férfit.

-Jól vagy? – nézet végig tanártásán Iruka.

Yami csak bólintott és elindult az iskola felé. Útközbe lebotlott és teljes hosszába elnyúlt a véráztatta utcán.

-Yami – kiáltott kétségbe esve Iruka.

-Semmi baj! – mosolygott kedvesen a nő.

-Hányszor találtak el?

-Nem számoltam – vonta meg a vállát.

-Orvost!

-Nem, nem kell – rázta a fejét – jó lesz ez így…

-Mért?

-Nem vagyok pótolhatatlan – pár könny csepp gördült le az arcán – Kérem vigyen fel a friss esti szélhez.

Iruka teljesítette a haldokló kívánságát.

-Szép – suttogta a lemenő napnak.

-Az vagy – mosolygott rá a férfi. Az érintett elfordult tőle.

-Sose voltam ki emelkedő – gondolt a múltra hangosan Yami – Mindig közepes voltam mégis tanár lettem. Gyönyörű éveket töltöttem az akadémián és nem is sajnálom az egészet, mert élvezetem bár csak ennyi jutott nekem. Köszönök mindent Iruka és kérem, adja át mindenkinek az üdvözletem.

-Mért magáz?

-Mert megérdemli hisz olysokk mindent tett és kibírta és megnevelte azokat a rosszcsontokat. Ezért mélységesen tisztelem!

-Kérlek tegez.

-Nem tehettem hisz maga nagyszerű ember! Megmutatta, hogy nincs megnevelhetetlen gyerek csak meg nem értet zsenik, akiket különböző módon kell lefoglalni. Hiányozni fog az akadémia de remélem, meg lesznek nélkülem – elmosolyodott.

-Semmi nem lesz a régi nélküled.

-Lenne ég egy kérésem.

-Mi az?

-Ha elmegyek, kérem a hamvaim, szórják szét, nem vagyok olyan fontos, hogy nagy ceremóniát kapjak és mindenki miattam, sírjon. Sőt aki eljön a búcsúra, az mosolyogjon, hisz én így akarok rájuk emlékezni!

-Ha ezt szeretnéd – nyögte elszorult torokkal Iruka.

-Ja és üzenem a srácoknak, ne adják fel ők, elérhetik az álmaikat, hisz te adtál nekik lehetőséget! Különösen Sakura, rendes lány, és ha kicsit oda figyel bármi, lehet belőle!

-Átadom – a férfi szemeiből patakokba folyt a könny – Bár jobb szeretném, ha te tennéd ezt meg.

-Nem! Nekem ennyi jutott és most, mint egy egyszerű jelentéktelen ninja távozom is!

-Nem vagy jelentéktelen! – kiáltott fel Iruka – Nekem igenis számítasz!

-Köszönöm a szép szavakat – egy könny cseppent az arcára – Nem érek ennyit, hogy egy ilyen nagyszerű ember, aki kitűnő ninja miattam könnyet ejtsen. Mindenért Köszönet Iruka s… - itt elcsuklott a hangja és félre bukott a feje.

A sensei magához ölelte. Így találtak rá Kakasiék.

-Mi történt? – kérdezte Naruto

-Yami sensei – suttogta Sakura.

-Elment – nyögte ki Iruka. Kakasi némán fel segítette társát. Nem kelletek a szavak.

A ravatalnál álltak nem sokan jöttek el a temetésre, hisz Yami tényleg nem volt ismert tanár az akadémián. Iruka nem rendezett nagy felhajtást néhány régi barát és diákon kívül senki nem volt ott.

-Yami igazából hamvasztást szeretett volna, és hogy szétszórjuk a hamvakat, de közös megegyezéssel ezt a kérését nem teljesítettük. Viszont az itt megjelenteket arra kérem a másik kérését, teljesítsük, és mosolyogva vegyünk búcsút tőle.

Irukának könnyei ki csordultak de elmosolyodott.

-Emlékszem mikor először lépet az akadémiára, mint tanár kicsit elveszet volt de nem adta fel soha.

-Akkor most mért nem kért segítséget? – süvöltötte Naruto kétségbe esetten.

-Nem akart – hajtotta le a fejét Iruka – És ha valakit nagyon szeretsz el tudod engedni. És teljesíted, amit kért.

Az emberek lassan el szálingóztak a sírtól.

Iruka és Sakura maradt ott.

-Szerettem Yami senseit. Sajnálom hogy elment.

-Azt üzeni ne ad fel még sokra, viheted – tette a vállára a kezét Iruka.

-Köszönöm sensei. – és ott hagyta egyedül a sírnál.

-Mért hitted hogy jelentéktelen vagy? Még ott lett volna az egész élet előtted!

Pár nappal a temetés után Iruka fel ment Yami lakására, és amit ott talált meg rémítette.

Egy lelet volt az asztalon olvasni kezdte majd mikor a dokumentum végére ért minden világossá vált számára.

Mindig is tudta hogy Yami nem volt se magas se nőies de hogy halálos beteg. Ez meg döbbentette. A papírból ki derült, hogy nem volt már sok hátra neki, mert egy szörnyű szív probléma kínozta. Nem ment kezelésre ezért állapota csak romlott. – Így végül a becsületes ninjához méltó halált választottad – motyogta félhangosan Iruka.

-Mit találtál? – állt meg a nyitva felejtett ajtóban Kakasi.

-Yami halálos beteg volt és nem tudott róla senki – felelte és visszarakta a papírt az asztalra ahogy, elvette. – Ezért volt rosszul sokszor… a gyerekek ki is használták de, azért nem bántották. Néha nagyon hiányzik a kis ügyetlenek. Nem volt ki emelkedő de a gyerekek nagy része szerette. Hiányzik nekik és nekem is az akadémia, mintha üres lenne.

Kisétált Kakasi mellett.

-Mintha gyászolnál?

-Nem Kakasi azt nem tehetem de, a gyerekek érzik a hiányát senki nem tudta a tekercseket ilyen, rebben tartani neki mindene volt a könyvtár maga, igazgatta és mióta nincs ki ürült azon része az akadémiának – sóhajtott. Visszament az akadémiára és benézett a könyvtárba. Tényleg üresen tátongott hát végig járta az öreg falak közt felgyülemlett tudást csodálta majd azok az órák mikor lopva bejött, hogy figyelje a serénykedő nőt.

A szája mosolygott de a szeme könnyben úszott. Leroskadt az egyik polc alá és ott ült becsengetésig.

Vége…

Cirkusz és lánc

Szerzői meg jegyzés: A történet egyik ismerősöm inditatására íródott meg a saját érzéseimen alapszik. Bárminemű hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve. A történet szereplői valós létező alakok, akik saját maguk tulajdonai, én csak a becenevüket és kinézetüket vettem kölcsön. Semmilyen anyagi haszonszerzés nincs a háttérben.

Itt egy kép az eredeti szereplőkről:  Aoi, Reita, Ruki, Kai, Uruha

 

Uruha szemszög:

Figyelem őket. Fáj látni, mit művelnek. Már megint vitatkoznak - oh nem kell itt nagy tányércsörömpölésre meg kiabálásra gondolni -; nem, itt egyszerű szavakról van szó, amik még csak nem is azt hivatottak közölni, amit igazából éreznek. Minden egyes kimondott hang fájdalmas, fáj mindkettejüknek, mégse fejezik be.

Kai kirohan a próbateremből, mintha még könnyeket is láttam volna a szemében.

- Elmentem papírokat intézni – és már csak a csukódó ajtó van mögötte.

Reita arca vöröslik a dühtől. Ruki fáradtan ül le a kanapéra és figyeli az eseményeket a tükörből, Aoi mellé telepszik, és szemével int, hogy kövessem a dobost. Nem kell szólni, megteszem magamtól. Komótosan leteszem gitárom és követem Kait.

Abban a kis tárgyalóban találok rá, ahol a papírjaink nagy részét tartjuk, na meg az összes olyan fontos dolgot, mint az általunk kiadott lemezekből egy-két példány meg Ruki összes tervezete, szóval minden, ami a bandához köthető.

A kanapén ül és kezeibe temeti arcát. Oda sétálok mellé, várom a vihart, de csak kétségbeesetten felnéz.

- Mit tettem? – suttogja – Fájt…- a következő pillanatban arra ocsúdok, hogy zokogva áztatja el a vállamat, mindenféléről hadovál összefüggéstelenül, és sír. Az örök mosolyog Kai sír, szipog a vállamon.

Én érzem ezt csak abszurdumnak?

A könnyek elfogynak, a légzés visszavált normálisba, lenyugodott. Feláll és neki áll szöszölni a papírokkal.

- Köszönöm – suttogja még nekem háttal. Szégyelli, hogy gyengének láttam; fél, hogy felhasználom ellene. Próbálja úgy eltünteti a könnyeit és orrot fújni, hogy ne vegyem észre. Végül ott hagyom a teremben, most csak egy váll kellet, hogy kiadhassa bánatát, nem szólhatok bele a dologba, nem tehetem meg, pedig úgy megtenném.

A napok tovareppenek, de a helyzet egyre rosszabb. Szaporodnak a Kai nélkül zajló próbák száma, és egyre többször találom a kis tárgyalóban, amint magában hullajtja könnyeit.

Reita struccpolitikát folytat és homokba dugja a fejét, ahonnan csak akkor húzza ki magát, ha bent van a dobos, és szól hozzá két gorombát.

A másik munkába menekül, hogy minél tökéletesebb legyen a következő turnénk.

- Hol van Kai? – kérdi Aoi, mikor szeretnénk meghallgatni az egyik számunk.

- Megkeresem – tápászkodok fel. Persze nem kell nagyon keresnem, tudom, hol találom meg ilyenkor, és igazam is van. Kényszeredetten rendezgeti a papírokat a kis irodában fülén telefonnal.

- Segíthetek? – kérdezem minél csendesebben, hogy ne zavarjam meg nagyon a beszélgetést. Felkapja a fejét és látom, hogy lesz a feszültségből megnyugvó arc. Pár szót még vált a telefon túl oldalán lévő egyénnel, majd leteszi.

- Meg hallgatnál? – kétségbe van esve, ez tisztán látszik, hát bólintok. – Kérlek, ne mond el senkinek, inkább felejtsd el – nem értem mire céloz, de megint bólintok.

Kicsit még mérlegel, végül leültet. Fel-alá járkál, majd inkább leül ő is egy székre. Nagy nehezen neki kezd, látom, az első szavak lassan buknak felszínre.

Olyan dolgokat tudok meg, amikről nem hittem volna, hogy lehetséges. Nem hittem volna, hogy ezek mozognak a háttérben.

Összefeküdt Reitával. Ezt még fel tudnám dolgozni, hogy baráti kézi segítség, de hogy Kai feláldozza a feneke szüzességét, az már kicsit sok. Ami még meglepőbb, ezek után úgy tettek mintha meg sem történt volna. Bár másnap még előkerült, és akkor Reita kérte, hogy felejtsék el. Kainak fájt, nagyon fájt, de meg tette. Szomorúságát leplezvén összejött egy lánnyal, aranyos volt és kedves, még én is emlékszem rá. Olyan, aki igazán megértette a kis dobost. Kai beleszeretett és el felejtette a basszerossal történt afférját, csak nem minden úgy sült el megint, ahogy kellet volna igazán. Reita kifogásolta a választottját, bántotta és még el is marta volna a leányzót, ha Kai nem választja szét az életét két részre, így hasadt meg először. Lett egy Kai, aki otthon van, aki mesél a benti gondjairól, aki örül, ha finom vacsorát kap, és örül, ha megölelik, és lett egy Kai aki itt bent él a munkájának és a zenén kívül más nem is létezik. A következő fájdalmas pont, mikor a hangok kifakultak és a ritmus más lett. Reita mindent gyorsan akart, hogy siessenek, hogy vad legyen az élet. Kai viszont már meg akart pihenni, kis békességre vágyott. Itt voltak apróbb összezördüléseik, nem sok, de párnak mi is fültanúi voltunk.

Végül jött az utolsó stádium, amit már mi is láttunk.

Kainál az utolsó csepp a pohárban, mikor Reita még abba is bele szólt, hogyan viszonyuljon az édesanyához, ami a kis dobosnak igen érzékeny pont az életében. Nagyon sokat dolgozott azon, hogy az édesanyja elfogadja a barátnőjét, és még többet azon, hogy a barátnője kibírja az életet úgy, hogy ő turnézik.

A másik csepp - mert azért az utolsó csepp után van még egy, ami borítja a bilit -, a fent említett barátnő. A basszusgitáros kifogásolta, hogy túl sokat vannak együtt és a kislány elveszi tőle Kait. Megpróbálta összeugrasztani őket, csak valamit Reita sem vett számításba, nem véletlenül bírták ki olyan jól az egymástól való távollétet. Valami olyan kapocs van a lány és Kai között, amit még ő maga sem tudott elmagyarázni nekem. Végül a leányzó maradt, Kai pedig az őrület szélére sodródott.

Ha összevesznek Reitával, akkor lehet a bandának is vége, ha meg így marad, rövid időn belül kereshetünk egy új dobost, mert Kai idegei felmondják a szolgálatot.

A szóözön véget ér, Kai még szipog kicsit, majd felnéz.

- Felejtsd el, amit mondtam, kérlek – pislog párat, letörli kibuggyanni készülő könnyeit. Kihúzza magát és megyünk vissza a próbára.

Persze a fiúk csúnya szemeket meresztenek ránk, de végre nekiállunk. Kai szeretettel végig simít a dobfelszerelésén, mint aki búcsúzna tőle. Nem értem és azt hiszem nem is akarom észrevenni.

A szám felénél Kai ront, nem állunk meg csak fél szemmel csípem el Ruki értetlen pillantását a tükörben, majd az utolsó negyedben megint ront. Vége a számnak és Reita robban. Lehordja Kait és már csak annyit veszünk észre, hogy a dobos eltűnt, bár még látni vélem a szemeibe gyülekező árulkodó könnyeket.

- Most túl messzire mentünk – suttogom magam elé. Leülök a kanapéra és figyelem a kitörni készülő káoszt. Ruki a fejét fogja Aoi vígasztalja, ők már tudják, elég csak rám nézni. Ők már tudják, amit Reita még csak nem is sejt.

Ez volt az utolsó felvonás.

Reita által Kai nyakába rakott láncok eddig bírták. Nem lehet a végtelenségig húzni, feszíteni, mert egy szem lepattanhat. Itt megtörtént.

Kai nem válaszol a telefonhívásokra, sms-ekre, e-mailekre, semmilyen felé irányuló érdeklődésre. Nekem is csak egyszer veszi fel a telefont, megkér, mondjam meg a többieknek, jól van, majd jön, nyugodjunk meg, a menedzser és a főnökség tudja, amit tudniuk kell. Továbbítom az üzenetet. Ruki megnyugszik, és visszatemetkezik a papírjaiba. Aoi nem annyira hiszékeny, de nem foglalkozik többet a kérdéssel. Reita nem is figyel. Legalábbis akkor ezt hittem.

Egy hét telik el Kai nélkül. Pontosan abban az időpontban nyílik ki a terem ajtaja, mikor egy héttel ezelőtt becsukta maga mögött.

- Sziasztok! – köszön, de arcára nem ül ki az a jól ismert mosolya. Helyette a mellette álló egyénnek szalad fülig a szája. Hirtelen olyan mintha kettős látásom támadna.

- Bemutatom Tabane Yukant. A főnökség már mindent tud és elintézett. Betanítottam neki mindent, bár nem volt nehéz dolgom – itt halványan rá mosolyog a hasonmására. - Legyetek vele jók, és jobbak, mint velem.

Állam a padlón landol. Tessék, most mi is történt?

- Viszlát! - int búcsút.

- Kai… - nyöszörgi Reita.

Még egyszer visszanéz az ajtóból és ránk mosolyog.

- Vigyázatok rá jobban! – Még látom azt a keserűséget a szemében, amit akkor, mikor először sírta el nekem bánatát.

Mosolya olyan, mint az én Yutakámnak. Aztán itt hagyja a cirkuszt és leveti láncait.

Vége?