Fellángolás

Iszonyú sokat hagytam ki...
Tudom és nincs mentésgem.
De most itt van egy történet melyet nagyon régóta fel kellett volna raknom.
A Yaoi Spam kihívására készült. élvezet volt meginni, és megismerni egy új írótársat.
Ellenőrzésen is át esett :)
Fogadjátok szerettettel:

Jókívánságod hatalma

Némi probléma

Sajnálatos módon némi technikai problémába ütköztem... Nincs bétám így sajnos a történetek is állnak kicsit. Pedig lenne mit fel rakni de nagyon pocsék helyesírással nem akarok fel tenni. Mindig lesznek benne hibát tudom... akárhányszor vissza olvasom rájövök, hogy jéé ott is egy hiba.
Igyekszem orvosolni a problémát, de nem hiszem hogy egyhamar sikerülni fog.

Sorry....

2.

A napok egykedvűen peregnek tovább.
A suliban nem piszkálnak, mert jó messze vagyok a fészektől. Itt vannak haverok és egy egész jó barátnőm is. Nimphadora a neve. Talán azért vagyunk barátságban, mert ugyanolyan zenét hallgatunk.
- Mi? – csattan fel szünetben – Solomonnal levelezel, és én nem tudok róla semmit?
- Mivel pénteken jött a levél, így nem tudtam megmutatni. – közben odaadom neki a levelet.
Végig futja.
- Jesszus! – kiált fel – Megölöm Richardot!
- Miért? – csodálkozom.
- Emlékszel a karácsonyi képre? – kapar elő a tárcájából egy össze-visszagyűrt képet.
- Persze! – nézek rá a rongyos képre.
Mi vagyunk rajta az osztálykarácsonyon. Hárman egymás mellett állunk, és nagyon vigyorgunk. Nem sokkal előtte jött össze Richarddal. Itt nagyon fogták egymás kezét, én meg Dóra nyakába vetettem a karom.
- Tényleg, mi van veletek? – nézek a képre.
- Megvagyunk. Említettem már, hogy Richardnak van egy gyerekkori haverja, aki bekerült egy árvaházba, miután a családja balesetben meghalt.
Azóta is megvan a barátság, csak a srác messze lakik, bár mégsem annyira, mivel egy városkában laknak, de nem ide jár suliba. Azt hiszem, neki mutatta meg ezt a képet.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy neki is készíttettem egy másolatot ebből, végülis itt már több mint egy hónaposak voltunk. Gondoltam, meglepem vele.
- Nem zavarta, hogy én is a képen vagyok? – csodálkozom.
- Mért zavarta volna?
- Nem tom’…
Vállat von, de valami zavarja. Talán hogy Richard az engedélye nélkül szervezkedik a háta mögött.
A következő szünetben már rohan is hozzá.

A Solomon válaszlevele csak két héten belül érkezett meg.

„Szervusz Persephone!

Nem sokat mondott, mert nem annyira ismer Téged. Zenével foglalkozol? De jó neked! Tényleg, milyen zenét hallgatsz?
A nevelők itt rendesek, bár nem nagyon engednek el sehova. Nálatok hogy van?
Tényleg, Richard mesélte, hogy a barátnője kiakadt, mert lassú a levelezés. Nevetve fogadtam a hírt, erre közölte velem, hogy elvállalja a postás szerepét. Nagyon örültem neki, remélem Te is. Ugye ismered a barátnőjét, Nimphadorát? Mert akkor vele küldhetnéd a következő levelet.
Annyi mindent szerettem volna írni, de most semmi sem jut eszembe.
Szóval…
Várom a válaszod!
Üdv: Solomon”

Megdöbbenve meredek a levélre.
Csend honol a szobában. A libák most valahol messze járnak.
Mit csináljak? Ez a srác Richard gyerekkori haverja. Nagy levegőt veszek, és elkezdek zenét válogatni a zajládámra, ami amúgy egy mini, nem csúcsmodellű, de a célnak meg felelő mp3-lejátszó. Most mit tegyek?
Mondjam neki, hogy Dóra elszólta magát, hogy balesetben haltak meg a szülei?
Végülis nehézkesen felkecmergek. Erre levegőt kell szívni.
Kisétálok a kapun. Most szabad járkálni, mivel ilyenkor van a szabadidős elfoglaltság, és mert az idő is jobb, így mászkálhatunk.
Éles kanyarban feljajdul egy kocsi nem messze tőlem.
Valami gazdag figura lehet az.
Idén már ötödször fordul meg itt. Mindig jól meg néz, aztán tovasétál.
Most is elmegy mellettem. Zsebre dugott kézzel, görnyedten továbbmegyek, őt egy pillantásra sem méltatva.
A parkban belebotlok Dórába.
- Szió Per! – üdvözöl.
- Hello! – köszönök vissza.
- Mi újság?
- Úgy néz ki, Richard ismeri Solomont. – elmesélem neki – Most írta, hogy a barátod vállalná a postás szerepét. Na, és hogy a következő levelet már veled küldjem el. – mosolygok, és látom, hogy Dóra is kivirul.
- Ez tök jó hír! Persze, szívesen továbbítom Rics-nek a levelet!
- Kösz! – bólintok – Csak nem’tom, mit írjak neki. – előhúzom a levelet a farzsebemből.
- Muti! – kéri mohón, de nem tolakodóan.
Átadom neki, és közben előhalászok még egy papírt, hogy megírjam a választ.

„Kedves Solomon!

Persze, nekem is jó hogy Dórán és Richárdon keresztül levelezünk. Nimphadora bele is egyezett. Szóval szerintem már vele kapod meg a következő, vagyis ezt a levelet.
Hogy milyen zenét hallgatok? Hát olyant, amit a fészekben nem szeretnek. Hiába vagyok csendes, és nem zavarom a vizet, akkor sem szeretik a zenét, amit hallgatok. Olyan rocker-féle vagyok. Feketében járok, a bakancs se hiányozhat. Ha nem tetszik a stílusom, akkor bocsi. De ha jól emlékszem, Dóra megmutatta, melyik képen láttál meg először, és azon igenis látszik a stílusom. Csodálom, hogy ezek után mégis írtál nekem.
Ne haragudj, hogy ilyen negatív lettem, Te nem így kezdted. Bocsi!
Viszont arról az igazolványképről nem sok minden látszott belőled. A te stílusod milyen?
Ha már itt tartunk, miért mondtad, hogy jó nekem, hogy gitározhatok?
Csak a gond van vele, mert minden cuccom el kell zárnom a szobatársaim elől, hogy ne legyen semmi bajuk azoknak, amit értékesnek tartok.
A nevelők nálunk nem olyan hű de jó fejek.
Ne haragudj, hogy ezzel traktállak. Ez egy koedukált árvaház. Tudtommal a Tied is az, bár nem sokat hallottam róla.
Na jó, befejezem levelem, mert Dóra készül indulni, és már el szeretném küldeni vele.
Üdv: Persephone
(ha szeretnéd, és szerintem egyszerűbb, hívj csak Per-nek)”

- Dóra – szólok neki.
- Hümm?
- Ezt elviszed Rics-nek?
- Persze, ez a válasz?
- Aha. – bólintok – Kösz!
- Máris menned kell? – csodálkozik.
- Muszáj – sóhajtok, majd búcsút intek, és visszamegyek a fészekbe.
Mikor megérkezek, a drága kocsis nőci akkor viharzik ki az épületből, és nagyon pipa, annyira, hogy fel is lök majdnem. Majd szó nélkül távozik.
Közben valami olyasmit motyog, hogy „majd meglátják”, és „adok én nekik”.
Vállat vonok, és belépek az ódon épületbe. Felfele menet mindenki, aki szembejön, furcsán néz rám.
- Persephone! – kiált az egyik felügyelő.
- Igen? – pislogok rá. Az egyik irodából kukkant ki és hívogatóan int.
- Most járt itt egy illető, – kezd bele a mondókájába – aki szeretett volna végrehajtani egy örökbefogadást – nyögi ki végül, de látszik, hogy nagyon nem akarja velem megosztani.
- És?
- Ne „és”-ezzél itt nekem! – ripakodik rám.
- Elnézést – motyogom, és felállok.
- Hova mész?
- Nem mondta, mit óhajt, és nem szeretnék boksz zsák lenni, mert láttam, hogy a hölgy, aki távozott, igen csak fel volt dúlva, és ön is igen ideges állapotban van. Ne haragudjon az őszinteségemért! – teszem hozzá még gyorsan.
- Szóval nem ismerted fel? – csodálkozik.
Most rajtam van a sor, hogy bepipuljak.
- Kérem, ne használja ki, hogy nem emlékszem a múltamra!
Faképnél hagyom a nőcit. Elegem van mindenkiből, miért kell mindig velem történnie az ilyeneknek.
Pontosan tudja az összes nevelő, aki akkor itt dolgozott, mikor idekerültem, hogy tízéves koromnál előbbi emlékeim nincsenek, csak a fájdalom van meg, és a sok vér! De többre nem emlékszem.
Puffogva térek be a szobába. A libák nincsenek itt. Gyorsan összeszedem a holmim, megfürdök, és megyek aludni. Mielőtt megérkeznének, mély álomban akarok lenni, mert nem akarom hallgatni őket.

1.

Egy egyszerű, régi bérház mintájára, belülről csempézett épületben sétálok. Az otthonomnak kell neveznem, de nem érzem annak. Elsétálok a bejárati ajtó előtt, majd egy nagy csődületet kikerülve tovább megyek. Péntek van, most is postát osztanak.
Többen külföldiekkel, itthoniakkal, vagy éppen barátokkal leveleznek.
Az egyik nevelőtanár utánam szól. Süt a szavaiból, hogy nem kedvel. Mielőtt átadná a levelem, végigmér.
- Itt van a leveled – még tisztán hallom, hogy a hátam mögött hozzáteszi: „- Csodálom, hogy egyáltalán valaki akar ezzel a vandállal kommunikálni” – vállat vonok.
Most mit mondjak? Fekete farmer, nehezen összekuporgatott pénzből vett bakancs, legfelül fekete egyszerű póló. Karomon osztálytársamtól karácsonyra kapott csuklószorító, amit a haverja készített fekete bőrből.
Felandalgok a szobába. Ahogy belépek, elhallgat a három lány, aki még ott van rajtam kívül, elfordulnak tőlem.
- Persona nem akarsz lelépni? – veti oda az egyik.
- De – vonok vállat. Tollat, papírt kotrok elő az asztalfiókból. Gitárt ragadok. A zajládámat zsebre dugom, és lekapcsolom és ki is húzom a 220ból a számítógépet. Végül az ágyneműtartóba pakolom mindennel együtt. Lakat rá, és már megyek is.
A tetőtérben a legbékésebb. Itt senki sem zavar, és én se zavarok senkit.
Lezuttyanok a kedvenc helyemre a török üres tetőtérben. Van egy kis párnakupacom, amit magam alakítottam ki a sarokban. Elindítom a zenét, fülembe dugom a fülhallgatókat. Ki bontom a levelet.

„Kedves Persephone!

Először is ne haragudj, hogy írok! Egy fényképet láttam Rólad. Haverom mutatta, aki ugyanoda jár, ahova Te. Szeretnélek megismerni.
Ne hidd, hogy én ilyen belevaló krapek vagyok! Ezt a levelet is hónapok óta tervezem!
Ja, igen. Bemutatkozom:
Solomon vagyok, lassan 17 éves, és az Andrew segítő otthonban élek.
Kérlek, válaszolj!

Mellékelek egy képet magamról, mert így fair, mivel én már láttalak.

Üdvözlettel: Solomon

U.i.: Várom válaszod!”

A levélből még kikerült egy igazolványkép is. Kellemes arcvonású, még igencsak babaarcú fiút ábrázolt. Hosszú barna haja volt, némi világosbarna árnyalattal. Lehet, hogy a nap fogta meg, és szívta ki a haját? Furcsa színű szeme volt. Olyan, mint akinek egyszerre kék, zöld és szürke a szeme.
Feljebb tolom az orromon a szemüveget, lerakom a levelet. Gondolkodva pengetem a gitárom. Végül elhatározom magam, és előveszem a papírt és írni kezdek.

„Szia Solomon!

Meglepett a leveled! Köszönöm, hogy írtál. Mit mondott a haverod? Mert nem hiszem hogy túl kellemes dolgokat.
Igazából nem tudok mit írni, talán csak a suliról, hogy miként megy.
Zenét hallgatok, és néha gitározom (nem nagy sikerrel, mert nem hagynak).
Neked milyenek a nevelőid?
Különösebb dolgok nem történek velem.
Nem sokára mennem kell „enni”, szóval megyek le pakolni.
Így zárom a levelem. Ha Neked van valami jó témád, vesd fel, szívesen beszélgetek!

Üdv.: Persephone”

Lezárom a borítékot.
Visszamegyek a szobába, a tyúkok legalább elhúztak. Elpakolok, és bélyeget kutatok elő. Felragasztom, és már kész is a levél.
Lerobogok a posta bevételhez. Aztán mehetek is enni, mert 8-kor vacsora.
Beállok a sorba, és várok.
Az asztalok többsége megtelt, de a helyem még szabad. Megkapom a kaját, és tálcával együtt odasétálok a gyűlölködő pillantások tüzében. Amúgy a legtöbben békén hagynak, csak a nagymenőknek lenne övön aluli, hogy ne menjenek el mellettem egy megjegyzés nélkül. De már ők sem érdekelnek.
Senkit sem igazán érdeklek, persze a nevelők is végigmérnek, és csúnyán néznek.

Elvesztés fájdalma

Egy Naruto fandomu kis szösszenet. Rég történt, régen fájt... Jó olvasást.

Iruka sensei története, valamint egy teljesen szürke tanárnőről szól a történet és arról mien nehéz valakit el engedni.

Miért hiszi magáról valaki hogy értéktelen?

Ismeretlen katonák támadtak Konoha városára. A nagy tengeren túlról valóak voltak. A falu ninjái mindent megtettek, hogy elkerüljenek egy háborút az idegenekkel. Yami az akadémia egyik általános tanára volt. Miért beszélek róla múlt időben? Mert a nagy összecsapásban, mellyel végül győzött Konoha és ö is ott volt az áldozatok közt.

Hogy is történt?:

A kiküldött különítmény megállította a betolakodókat, mégis egy kisgyerek tévedt a harc mezőre. Yami vette észre a kis árvát mikor az egyik katona pisztollyal akarta le lőni. Míg a férfi célzott a nő oda óda rohant és testéve védte meg a gyermeket.

Mikor végre meg érkeztek az ANBU különítményei és a nagyobb erejű ninják Yami bevitte a biztonságos akadémia épületébe. Sebével mit sem törődve vissza tért a csatatérre. A harc nem volt olyan, mint a meg szokottak itt lőfegyverek harcoltak puszta erő ellen. Végül mégis a falú leverte a támadást! Yami fel lélegzett mikor az utolsó katona is meg halt.

Iruka ált mellette. Mikor meg tántorodott rá támaszkodott.

-Bocsi – szabadkozott és elengedte a férfit.

-Jól vagy? – nézet végig tanártásán Iruka.

Yami csak bólintott és elindult az iskola felé. Útközbe lebotlott és teljes hosszába elnyúlt a véráztatta utcán.

-Yami – kiáltott kétségbe esve Iruka.

-Semmi baj! – mosolygott kedvesen a nő.

-Hányszor találtak el?

-Nem számoltam – vonta meg a vállát.

-Orvost!

-Nem, nem kell – rázta a fejét – jó lesz ez így…

-Mért?

-Nem vagyok pótolhatatlan – pár könny csepp gördült le az arcán – Kérem vigyen fel a friss esti szélhez.

Iruka teljesítette a haldokló kívánságát.

-Szép – suttogta a lemenő napnak.

-Az vagy – mosolygott rá a férfi. Az érintett elfordult tőle.

-Sose voltam ki emelkedő – gondolt a múltra hangosan Yami – Mindig közepes voltam mégis tanár lettem. Gyönyörű éveket töltöttem az akadémián és nem is sajnálom az egészet, mert élvezetem bár csak ennyi jutott nekem. Köszönök mindent Iruka és kérem, adja át mindenkinek az üdvözletem.

-Mért magáz?

-Mert megérdemli hisz olysokk mindent tett és kibírta és megnevelte azokat a rosszcsontokat. Ezért mélységesen tisztelem!

-Kérlek tegez.

-Nem tehettem hisz maga nagyszerű ember! Megmutatta, hogy nincs megnevelhetetlen gyerek csak meg nem értet zsenik, akiket különböző módon kell lefoglalni. Hiányozni fog az akadémia de remélem, meg lesznek nélkülem – elmosolyodott.

-Semmi nem lesz a régi nélküled.

-Lenne ég egy kérésem.

-Mi az?

-Ha elmegyek, kérem a hamvaim, szórják szét, nem vagyok olyan fontos, hogy nagy ceremóniát kapjak és mindenki miattam, sírjon. Sőt aki eljön a búcsúra, az mosolyogjon, hisz én így akarok rájuk emlékezni!

-Ha ezt szeretnéd – nyögte elszorult torokkal Iruka.

-Ja és üzenem a srácoknak, ne adják fel ők, elérhetik az álmaikat, hisz te adtál nekik lehetőséget! Különösen Sakura, rendes lány, és ha kicsit oda figyel bármi, lehet belőle!

-Átadom – a férfi szemeiből patakokba folyt a könny – Bár jobb szeretném, ha te tennéd ezt meg.

-Nem! Nekem ennyi jutott és most, mint egy egyszerű jelentéktelen ninja távozom is!

-Nem vagy jelentéktelen! – kiáltott fel Iruka – Nekem igenis számítasz!

-Köszönöm a szép szavakat – egy könny cseppent az arcára – Nem érek ennyit, hogy egy ilyen nagyszerű ember, aki kitűnő ninja miattam könnyet ejtsen. Mindenért Köszönet Iruka s… - itt elcsuklott a hangja és félre bukott a feje.

A sensei magához ölelte. Így találtak rá Kakasiék.

-Mi történt? – kérdezte Naruto

-Yami sensei – suttogta Sakura.

-Elment – nyögte ki Iruka. Kakasi némán fel segítette társát. Nem kelletek a szavak.

A ravatalnál álltak nem sokan jöttek el a temetésre, hisz Yami tényleg nem volt ismert tanár az akadémián. Iruka nem rendezett nagy felhajtást néhány régi barát és diákon kívül senki nem volt ott.

-Yami igazából hamvasztást szeretett volna, és hogy szétszórjuk a hamvakat, de közös megegyezéssel ezt a kérését nem teljesítettük. Viszont az itt megjelenteket arra kérem a másik kérését, teljesítsük, és mosolyogva vegyünk búcsút tőle.

Irukának könnyei ki csordultak de elmosolyodott.

-Emlékszem mikor először lépet az akadémiára, mint tanár kicsit elveszet volt de nem adta fel soha.

-Akkor most mért nem kért segítséget? – süvöltötte Naruto kétségbe esetten.

-Nem akart – hajtotta le a fejét Iruka – És ha valakit nagyon szeretsz el tudod engedni. És teljesíted, amit kért.

Az emberek lassan el szálingóztak a sírtól.

Iruka és Sakura maradt ott.

-Szerettem Yami senseit. Sajnálom hogy elment.

-Azt üzeni ne ad fel még sokra, viheted – tette a vállára a kezét Iruka.

-Köszönöm sensei. – és ott hagyta egyedül a sírnál.

-Mért hitted hogy jelentéktelen vagy? Még ott lett volna az egész élet előtted!

Pár nappal a temetés után Iruka fel ment Yami lakására, és amit ott talált meg rémítette.

Egy lelet volt az asztalon olvasni kezdte majd mikor a dokumentum végére ért minden világossá vált számára.

Mindig is tudta hogy Yami nem volt se magas se nőies de hogy halálos beteg. Ez meg döbbentette. A papírból ki derült, hogy nem volt már sok hátra neki, mert egy szörnyű szív probléma kínozta. Nem ment kezelésre ezért állapota csak romlott. – Így végül a becsületes ninjához méltó halált választottad – motyogta félhangosan Iruka.

-Mit találtál? – állt meg a nyitva felejtett ajtóban Kakasi.

-Yami halálos beteg volt és nem tudott róla senki – felelte és visszarakta a papírt az asztalra ahogy, elvette. – Ezért volt rosszul sokszor… a gyerekek ki is használták de, azért nem bántották. Néha nagyon hiányzik a kis ügyetlenek. Nem volt ki emelkedő de a gyerekek nagy része szerette. Hiányzik nekik és nekem is az akadémia, mintha üres lenne.

Kisétált Kakasi mellett.

-Mintha gyászolnál?

-Nem Kakasi azt nem tehetem de, a gyerekek érzik a hiányát senki nem tudta a tekercseket ilyen, rebben tartani neki mindene volt a könyvtár maga, igazgatta és mióta nincs ki ürült azon része az akadémiának – sóhajtott. Visszament az akadémiára és benézett a könyvtárba. Tényleg üresen tátongott hát végig járta az öreg falak közt felgyülemlett tudást csodálta majd azok az órák mikor lopva bejött, hogy figyelje a serénykedő nőt.

A szája mosolygott de a szeme könnyben úszott. Leroskadt az egyik polc alá és ott ült becsengetésig.

Vége…

Cirkusz és lánc

Szerzői meg jegyzés: A történet egyik ismerősöm inditatására íródott meg a saját érzéseimen alapszik. Bárminemű hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve. A történet szereplői valós létező alakok, akik saját maguk tulajdonai, én csak a becenevüket és kinézetüket vettem kölcsön. Semmilyen anyagi haszonszerzés nincs a háttérben.

Itt egy kép az eredeti szereplőkről:  Aoi, Reita, Ruki, Kai, Uruha

 

Uruha szemszög:

Figyelem őket. Fáj látni, mit művelnek. Már megint vitatkoznak - oh nem kell itt nagy tányércsörömpölésre meg kiabálásra gondolni -; nem, itt egyszerű szavakról van szó, amik még csak nem is azt hivatottak közölni, amit igazából éreznek. Minden egyes kimondott hang fájdalmas, fáj mindkettejüknek, mégse fejezik be.

Kai kirohan a próbateremből, mintha még könnyeket is láttam volna a szemében.

- Elmentem papírokat intézni – és már csak a csukódó ajtó van mögötte.

Reita arca vöröslik a dühtől. Ruki fáradtan ül le a kanapéra és figyeli az eseményeket a tükörből, Aoi mellé telepszik, és szemével int, hogy kövessem a dobost. Nem kell szólni, megteszem magamtól. Komótosan leteszem gitárom és követem Kait.

Abban a kis tárgyalóban találok rá, ahol a papírjaink nagy részét tartjuk, na meg az összes olyan fontos dolgot, mint az általunk kiadott lemezekből egy-két példány meg Ruki összes tervezete, szóval minden, ami a bandához köthető.

A kanapén ül és kezeibe temeti arcát. Oda sétálok mellé, várom a vihart, de csak kétségbeesetten felnéz.

- Mit tettem? – suttogja – Fájt…- a következő pillanatban arra ocsúdok, hogy zokogva áztatja el a vállamat, mindenféléről hadovál összefüggéstelenül, és sír. Az örök mosolyog Kai sír, szipog a vállamon.

Én érzem ezt csak abszurdumnak?

A könnyek elfogynak, a légzés visszavált normálisba, lenyugodott. Feláll és neki áll szöszölni a papírokkal.

- Köszönöm – suttogja még nekem háttal. Szégyelli, hogy gyengének láttam; fél, hogy felhasználom ellene. Próbálja úgy eltünteti a könnyeit és orrot fújni, hogy ne vegyem észre. Végül ott hagyom a teremben, most csak egy váll kellet, hogy kiadhassa bánatát, nem szólhatok bele a dologba, nem tehetem meg, pedig úgy megtenném.

A napok tovareppenek, de a helyzet egyre rosszabb. Szaporodnak a Kai nélkül zajló próbák száma, és egyre többször találom a kis tárgyalóban, amint magában hullajtja könnyeit.

Reita struccpolitikát folytat és homokba dugja a fejét, ahonnan csak akkor húzza ki magát, ha bent van a dobos, és szól hozzá két gorombát.

A másik munkába menekül, hogy minél tökéletesebb legyen a következő turnénk.

- Hol van Kai? – kérdi Aoi, mikor szeretnénk meghallgatni az egyik számunk.

- Megkeresem – tápászkodok fel. Persze nem kell nagyon keresnem, tudom, hol találom meg ilyenkor, és igazam is van. Kényszeredetten rendezgeti a papírokat a kis irodában fülén telefonnal.

- Segíthetek? – kérdezem minél csendesebben, hogy ne zavarjam meg nagyon a beszélgetést. Felkapja a fejét és látom, hogy lesz a feszültségből megnyugvó arc. Pár szót még vált a telefon túl oldalán lévő egyénnel, majd leteszi.

- Meg hallgatnál? – kétségbe van esve, ez tisztán látszik, hát bólintok. – Kérlek, ne mond el senkinek, inkább felejtsd el – nem értem mire céloz, de megint bólintok.

Kicsit még mérlegel, végül leültet. Fel-alá járkál, majd inkább leül ő is egy székre. Nagy nehezen neki kezd, látom, az első szavak lassan buknak felszínre.

Olyan dolgokat tudok meg, amikről nem hittem volna, hogy lehetséges. Nem hittem volna, hogy ezek mozognak a háttérben.

Összefeküdt Reitával. Ezt még fel tudnám dolgozni, hogy baráti kézi segítség, de hogy Kai feláldozza a feneke szüzességét, az már kicsit sok. Ami még meglepőbb, ezek után úgy tettek mintha meg sem történt volna. Bár másnap még előkerült, és akkor Reita kérte, hogy felejtsék el. Kainak fájt, nagyon fájt, de meg tette. Szomorúságát leplezvén összejött egy lánnyal, aranyos volt és kedves, még én is emlékszem rá. Olyan, aki igazán megértette a kis dobost. Kai beleszeretett és el felejtette a basszerossal történt afférját, csak nem minden úgy sült el megint, ahogy kellet volna igazán. Reita kifogásolta a választottját, bántotta és még el is marta volna a leányzót, ha Kai nem választja szét az életét két részre, így hasadt meg először. Lett egy Kai, aki otthon van, aki mesél a benti gondjairól, aki örül, ha finom vacsorát kap, és örül, ha megölelik, és lett egy Kai aki itt bent él a munkájának és a zenén kívül más nem is létezik. A következő fájdalmas pont, mikor a hangok kifakultak és a ritmus más lett. Reita mindent gyorsan akart, hogy siessenek, hogy vad legyen az élet. Kai viszont már meg akart pihenni, kis békességre vágyott. Itt voltak apróbb összezördüléseik, nem sok, de párnak mi is fültanúi voltunk.

Végül jött az utolsó stádium, amit már mi is láttunk.

Kainál az utolsó csepp a pohárban, mikor Reita még abba is bele szólt, hogyan viszonyuljon az édesanyához, ami a kis dobosnak igen érzékeny pont az életében. Nagyon sokat dolgozott azon, hogy az édesanyja elfogadja a barátnőjét, és még többet azon, hogy a barátnője kibírja az életet úgy, hogy ő turnézik.

A másik csepp - mert azért az utolsó csepp után van még egy, ami borítja a bilit -, a fent említett barátnő. A basszusgitáros kifogásolta, hogy túl sokat vannak együtt és a kislány elveszi tőle Kait. Megpróbálta összeugrasztani őket, csak valamit Reita sem vett számításba, nem véletlenül bírták ki olyan jól az egymástól való távollétet. Valami olyan kapocs van a lány és Kai között, amit még ő maga sem tudott elmagyarázni nekem. Végül a leányzó maradt, Kai pedig az őrület szélére sodródott.

Ha összevesznek Reitával, akkor lehet a bandának is vége, ha meg így marad, rövid időn belül kereshetünk egy új dobost, mert Kai idegei felmondják a szolgálatot.

A szóözön véget ér, Kai még szipog kicsit, majd felnéz.

- Felejtsd el, amit mondtam, kérlek – pislog párat, letörli kibuggyanni készülő könnyeit. Kihúzza magát és megyünk vissza a próbára.

Persze a fiúk csúnya szemeket meresztenek ránk, de végre nekiállunk. Kai szeretettel végig simít a dobfelszerelésén, mint aki búcsúzna tőle. Nem értem és azt hiszem nem is akarom észrevenni.

A szám felénél Kai ront, nem állunk meg csak fél szemmel csípem el Ruki értetlen pillantását a tükörben, majd az utolsó negyedben megint ront. Vége a számnak és Reita robban. Lehordja Kait és már csak annyit veszünk észre, hogy a dobos eltűnt, bár még látni vélem a szemeibe gyülekező árulkodó könnyeket.

- Most túl messzire mentünk – suttogom magam elé. Leülök a kanapéra és figyelem a kitörni készülő káoszt. Ruki a fejét fogja Aoi vígasztalja, ők már tudják, elég csak rám nézni. Ők már tudják, amit Reita még csak nem is sejt.

Ez volt az utolsó felvonás.

Reita által Kai nyakába rakott láncok eddig bírták. Nem lehet a végtelenségig húzni, feszíteni, mert egy szem lepattanhat. Itt megtörtént.

Kai nem válaszol a telefonhívásokra, sms-ekre, e-mailekre, semmilyen felé irányuló érdeklődésre. Nekem is csak egyszer veszi fel a telefont, megkér, mondjam meg a többieknek, jól van, majd jön, nyugodjunk meg, a menedzser és a főnökség tudja, amit tudniuk kell. Továbbítom az üzenetet. Ruki megnyugszik, és visszatemetkezik a papírjaiba. Aoi nem annyira hiszékeny, de nem foglalkozik többet a kérdéssel. Reita nem is figyel. Legalábbis akkor ezt hittem.

Egy hét telik el Kai nélkül. Pontosan abban az időpontban nyílik ki a terem ajtaja, mikor egy héttel ezelőtt becsukta maga mögött.

- Sziasztok! – köszön, de arcára nem ül ki az a jól ismert mosolya. Helyette a mellette álló egyénnek szalad fülig a szája. Hirtelen olyan mintha kettős látásom támadna.

- Bemutatom Tabane Yukant. A főnökség már mindent tud és elintézett. Betanítottam neki mindent, bár nem volt nehéz dolgom – itt halványan rá mosolyog a hasonmására. - Legyetek vele jók, és jobbak, mint velem.

Állam a padlón landol. Tessék, most mi is történt?

- Viszlát! - int búcsút.

- Kai… - nyöszörgi Reita.

Még egyszer visszanéz az ajtóból és ránk mosolyog.

- Vigyázatok rá jobban! – Még látom azt a keserűséget a szemében, amit akkor, mikor először sírta el nekem bánatát.

Mosolya olyan, mint az én Yutakámnak. Aztán itt hagyja a cirkuszt és leveti láncait.

Vége?

7. fejezet

Mie furcsállta ezt a hang nemet de tette amit, mestere mondott. Lemaradt fivérével.

-Valami fura van Kewoban – mondta csendesen Gienek. Az nem válaszolt pontosan tudta mire gondol nővére.

Kewo kevés embertől félt és kevés embert tisztel. Ez a hang, pl. a félelem és a tisztelet keveréke volt csipetnyi haraggal.

-Ti lennétek Kewo tanítványai? – nevetett az egyik fa lomb koronája.

-Ki vagy?

-Milyen hamari fiatalember! Zen vagyok…

-Kewo bácsi régi diákja!

-Pontosan! Okos kislány!

-De elárultad öt!

-Nem! Ö árult el engem!

-Túl hamar akartad a tudást de még nem voltál rá készen! – mondta Gie és vissza emlékezet a régi mesére!

-Nem! Valaha tanított de túl keveset mutatott a tudásából és elhagytam ezért!

-Ö hagyott el téged! Mert meg lestél egy titltot tekercset! Nem vagy elég türelmes! – suttogta Mie és felhúzta a fej pántját. Figyelte ellenfelét a látása meg élesedet a sötétben jobban ki vette a részleteket. Gie követte a példáját.

-Szóval ti vagytok a sárkány szem ikrek? – nevet nagyot Zen.

-Igen mi! – felelték egyszerre.

-Érdekes lesz a játszma – vigyorog, és már támad is. A közel harc nem neki kedvezett. A testvérek összhangban védekeztek és támadtak. Gie a felső testet Mie pedig az alsót.

Zennek nem sok esélye volt az össze szokott csapattal ellen.

-Szóval ezért vagytok híresek? – morogta Zen miután hátra ugrott. És farkas szemet néz az ikrekkel.

-Nem vagyunk híresek csak eddig még nem vesztettünk. – felelte Gie. Már támadt is összhang továbbra is töretlen. A szemük kattant egyet és függőleges vízszintesbe váltott.

-Még két esély - közölte Mie.

-Akkor siessünk! – felelte Gie két ütés között.

„-Ez így nem jó! Valahogy szét kell választanom őket!”-gondolkodott Zen.

Földre került. A kis figyelmetlenségének az ára!

-Fejezd be! – mondta Mie és átadta a kegyelemdöfés lehetőséget Gienek!

„-Itt az alkalom!”-csillant fel Zen szeme. De elszámította magát. Mie is támadt bátyja mellet. Egy kunaival a fejében bukott hanyatt.

-Végre egy méltó ellenfél – morogta Gie és kihúzta a kunaitt a testből ami, élettelenül feküdt.

-Ja – felelte Mie és vissza rakta a fegyverét a lábán levő tokba. – Na menjünk!

-És mi lesz vele?

-Nem érdekel ö kereste a halált. – felelte Mie és indult is. Gie előrébb sietett.

Valami meg mozdult Mie mögött.

-Meg vagy! – csikorogta Zen és kést szorított a lány nyakához miközben magához szorította. Gie lehetett bármilyen gyors is Miet használta pajzsnak.

-Mit akarsz? – kérdezte a lán hangja nyugodt volt, bár szemében lángolt a düh.

-Nem is tudom… Legyőzni a sárkány ikreket, megölni a volt mesterem, elvinni a császár lányát az apjához.

-Miből gondolod, hogy nálunk van a lány?

-Denek értékes csiripelő madár… de nem lesz alkalmatok, hogy megállítsatok!

Ekkor elkattant valami Mie agyában és elborította a vörös köd! Mint egy eszeveszett küzdött el törte Zen karját majd a térdért és addig püfölte a fejét, míg csak egy véres massza nem maradt belőle.

Vörösen izzó szemeit bátyára emelte.

-Megölöm. – sziszegte és várt. Majd fel kecmergett a vér tócsábból.

-Tudod, hogy nem teheted előbb beszéljünk Kewoval.

Mie nem felelt elindult a többiek után. Gie tudta hogy az is nagy erő feszítés, hogy nem rohanjon. Ez mindenkit elér egyszer, ha a sárkány szemet viselik.

 -Ti vagyok a sárkány testvérek? – suttogta ijedten Kend. Hátrál, de elbicsaklik a saját társa élettelen testében.

Mieből olyan energia áramlik ki hirtelen a feszültség tapintható.

-Elárultad a császárt, elárultál minket és még itt vagy? – csikorogta Mie és minden egyes szónál fenyegetőbbe vált.

-Az érzéseim irántad akkor is tiszták! – vinnyogta elvékonyodott hangon.

-De ez engem nem érdekel kicsi Kend! Csak Gie tudja mi jó nekem – arcán kegyetlen mosoly jelenik meg.

Neki lendül. Kend a következő pillanatban a torkán egy vasmarokkal tér magához.

-Nem érdemled meg a halált – sziszegte Mie és a torkánál fogva talpra, rángatta a srácot. – élj együtt a bűntudatódal! – köpte és a legközelebbi fához vágta Kendet.

Gie is morgott valamit az orra alá.

-Szét kell válnunk, hogy megöljük a katonákat – mondta az öcs és megérintette Mie kezét. Mie bólintót és felrugaszkodtak a lomb ösvényre.

–Állj meg egy percre – negáltak egy fa vastagabb ágán. – Ezt oda szeretném adni – és előhúz egy láncra fűzött medaliont. – Már rég oda adtam volna csak mindig elmaradt.

-Köszönöm nagyon szép – forgatta az ujjai közt a kis ékszert nem ábrázolt semmit, és mégis mintha minden lett volna.

-Saját kezűleg készítettem fenyőből – dicsekszik a lány.

-Menjünk, mielőtt el kapják Kewo bácsiékat!

-Akkor mire várunk még? – kérdezte nevetve Mie.

-Erre – felelte Gie és átölelte a lányt – szeretlek – suttogta a hajzuhatagba. Majd megcsókolta. Mie hozzá bujt.

-Én is.

-Menjünk - mondja halkan Gie. Kelletlenül elengedte húgát és már ott se volt.

-Maradj életben – suttogta a nagy semminek Mie.

Ö is elindult a másik irányba.

A két testvér, mint gyilkos árnyék szépen lassan le öldöste a császár seregét melyet családjuk után, küldtek.

Kewoék elérték az eltűntek erdejét mikor utol érte őket Mie.

-Hol van Gie? – nézet körbe Ene.

-Majd jön! Menjünk itt még nem biztonságos! – mondta Mie Keworw sandított. Ebből az öreg tudta valami nincs rendjén.

A falu teljesen üresen állt.

-Mi történt – nem mutatva érzelmeit körbe nézett az üres házak közt.

-Hát ennyien maradtunk – sóhajt Nie.

Az élelem raktárban van még egy kevés tartalék ki húzzuk egy darabig – közölte Kewo, ezzel jelezve, hogy maradjanak.

Mie elvonult egy régi kis házikóba.

-Mi baja? – csacsogta Ene.

-Gyászol – felelte Nie.

-Az első szerelmét, a testvérét, a falubelieket, az apját, a pótapját. Mindenkit, aki meg halt. – szomorodott el Nie és a bezárt ajtóra meredt.

-De hát Gie még él – pislogott a kislány.

-Nem – sóhajtót Nie és vissza fordult a tálhoz, amiben a vacsora készült.

-Akkor az ott egy szelem? – mutatott egy közeledő valamire.

Nie szeme elkerekedett. Gie jött vissza nagyon csapzott állapotban.

-Hol van Mie? – hangja rekedt volt de tiszta.

-Ott – mutatták egyszere a nők.

Gie ment húgához. Belép a kis házba félhomály fogadja és egy állo árnyéka.

-Nagyon elkéstem? – borul a nyakába hátulról.

-Igen – szipogta Mie – Csupa vér vagy!

-Tudom… Zen túlélte a támadást és meg talált.

-Megölted?

-A végén sikerült – sóhajtotta fáradtan a fiú.

-Gyere, ellátom a sebeid! – vezette a fürdő felé.

-Óvatosában! – méltatlankodik Gie. Miközben nővére levette róla a ruhák maradványait.

-Bocsánat mister nyápic! – engedte el Mie. Erre Gie felkapta és beledobta a medencébe. Mie prüszkölve bukott a felszínre. Gie ráugrott húgára.

-Naa! – kiáltotta ijedtében a lány.

-Mit félsz csak én vagyok! – nevet Gie.

-Persze – úszott a medence szélére Mie és ki kecmergett a vízből és leült a szélére. Kicsavarta hajából a vizet. Mellé ült Gie

-Bekötözöl?

-Még meg gondolom…

-Ne légy már ilyen!

-Milyen? Te dobtál a vízbe! – mérgelődött Mie és már törölte és kötözte a sebeket.

Gie kedvtelve nézte a lányt

-Mit bámulsz? – kérdezte a vége felé Mie.

-Téged – felelte a fiú és közelebb hajolt.

-Mit szeretnél?

-Téged!

Mie nem ellenkezett. Gie hanyatt döntötte a szeretett nőt, és mint már párszor most is bizonyította a szerelmét, ami tiltott volt mégis gyönyörű.

Nem sokára meg született Nie fia. Akiről a jóslat szolt. A faluban nem maradtak sokan bár Kend még csatlakozott. Miután kicsit szétverték elárulta, hogy kényszerítették.

A császári hatalom meg dőlt és ennek Nie fia ifjabb Shoka volt a vezetője. Öt választották meg vezérnek, de ö vissza mondta és kért minden falut, legyen békesség, és mindenki legyen a maga ura és közigazgatásának az ura.

Több falu meg alakult. És a tünékeny falu ismét beolvadt a fák sűrűjébe, hogy ne lehessen meg találni.

Az eltűnt falu legendává vált, ahol a sárkány ikrek élt.

Szereplők:

Mie: A sárkányiker lány tagja

Gie: Mie ikertestvére sárkánytestvér

Nie: Az eltűnt falu dajkája Men húga

Men: Az eltűnt falu orvosa Nie nővére

Shoka: Az eltűnt falu vezére

Kewo: öreg ninja az ikrek mestere

Velk: Gazdag úr a nagyvárosból Evik apja

Evik: Velk fia ifjú hercegjelölt Ene vőlegénye

Ene: A császár 10. Leánya Evik jegyese

Kend: Ene hercegnő testőre

Deken: Ene hercegnő testőre

Nat: A császár ágyasa Ene édesanyja

Zen: Kewo volt tanítványa