Jó kívánságod hatalma

Írta: Belle & Nigayami

Készült a Yaoi Spam 2015 október 31.-ei kihívására.

Dean Anderson:

– Rohadj meg! – ordítja felém, miközben könnyes arcát maszatolja. Épp nem érdekel az ő lelki világa. Meguntam és nem akarok vele tovább foglalkozni! Miért kell a cirkusz? – Kívánom, hogy veled is így bánjon az akibe beleszeretsz! Már ha képes vagy rá, te mocsok! – Rám vágja az ajtót és még hallom, ahogy bele is rúg.

– Hé! – üvöltök utána. – Kifizeted, ha betöröd!

– Szemét! – üvölti vissza, de már rég nem érdekel. Belefáradtam a hisztikbe. Ha a munka miatt nem jövök az a baj, ha nem vele akarok lenni az a baj. Ki a fene érti őket? Huszonöt évesen sikeresen kineveztek nyomozónak, mert üresedés volt. Ja, persze! A helyi banda kinyírta az elődömet. Nem panaszkodok. Mindig is nyomozó akartam lenni.

Lustán fújom ki a cigifüstöt a nyitott ablakon és közben bámulok a nagy semmibe. Épp az előbb raktam lapátra az ágymelegítőmet, de nem érzek semmit. Főleg nem bánatot. Gyorsan találok helyette mást, úgyis arra felé van dolgom. Mostanság van egy őrült, aki meleg fiúkra vadászik. Nemi erőszak és társai, majd egyszerűen elvágja a torkukat. És nagyon úgy néz ki, hogy nincs egyedül ebben. Semmi haladást nem értünk el hetek óta, a testek meg csak gyűlnek. Hatalmas sóhajtásokkal felszedelőzködök és elindulok a munkába. Az autóm nem egy nagy szám...nem baj, ha valakinek a szemét szúrnám nem egy drága járgányt vágna haza. Elgondolkodva vezetek a kapitányságra, ahol egy üzenet vár a társamtól, újabb eset. Még az előzőben sem kaptuk meg a boncolási jegyzőkönyvet...újabb sóhaj, majd irány vissza a csotrogányhoz.

– Anderson! – üvölt utánam a boncnokunk. – Itt a jegyzőkönyv az utolsó esetről. – nyom a kezembe egy kisebb papírhalmot.

– Valami változás? – kérdezem miközben átlapozom nagyjából, majd később alaposan átolvasom.

– Van. – meglepetten kapom fel a fejem. – Ő már küzdött, vagy egy másolóval van dolgunk.

– Miből gondolod? – nézek jobban a képekre. A szerencsétlen csuklóján jól látható horzsolások vannak. – Hagyott egyéb nyomot? – kezdek el reménykedni. Közben a telefonom megállás nélkül rezeg a zsebemben. – Mondd! – morgom bele. – Igen...mindjárt úton a helyszínre, miért? – közben intek a boncnoknak, hogy később hívjon fel. – Nem, nem aludtam el James! Hol a pokolban lennék? Igen... – kinyomom a kis pórázomat, bevágódok az autómba és máris rohanok a helyszínre.

A tömeg...katasztrófa turisták és kíváncsi szomszédok, meg bámészkodók. Utálom őket. De a mentő látványa meglep. Felvillantom a jelvényem és máris reménykedek. James rohan felém, és enyhe mosolya elárulja őt.

– Túlélte! – állapítom meg lassan. – Mond, hogy túlélte!

– Túl ám! – bólint ő is. – Valami oknál fogva, a Dokink nem vágta el a torkát. Biztos azt hitte, hogy a szerencsétlen pára megfulladt a kötelektől, de csak elájult. A mentősök a Szent Ágostonba viszik. A diákigazolványa szerint Peter Hadwill, első éves a szomszédos város egyetemen...

– Hadd találjam ki, biológia szak?

– Bingó! – nyomja kezembe a srác igazolványát. A kinézete ugyanolyan. 170-175 magas, barna hajú, barna szemű, vékony testalkatú. – Fogadok nem találod ki hol él! – vigyorog bőszen.

– Egyedül él a kollégiumában, se szülők, se rokonok, akiknek hiányozhatna, és meleg! – sorolom a hasonlóságokat. Társam bólogat. Közben kihozzák a hordágyon Petert. A fiú arca nagyon fehér és rengeteg cső lóg ki belőle már most. Arcán lélegeztető maszk, karjaiban infúzió és vér. – Őt is megerőszakolták?

– Meg. – int az egyik ismerős mentős. – Odabent találkozunk! – és már el is söpörnek. Én még belesek a sikátorba, ahol megtalálták a szerencsétlent. Mindenhol szemét van szétszórva, és nem akarom tudni, hogy mi az a tócsa a fal mellett. Egy óriási konténer mellett guggolnak a helyszínelők, egyenruhások faggatják a lehetséges tanúkat. Villan a vaku, ami nem igazán tetszik nekem.

– Találtatok valamit? – kérdem a kollégát, aki, egyelőre csak a fejét rázza.

– Át fogjuk fésülni a sikátort, de már most tudom, hogy nem fogunk találni semmit sem. Remélem a srácról le tudunk szedni valamit. – int a kijárat felé, ahol az imént tolták ki. Bólintok és én is alaposan körbenézek, hátha...de hát nem is reménykedhetünk. Eddig soha nem találtunk semmit, ami a legkisebb mértékben utalt volna a Doki kilétére. Hogy miért Doki? Egészen egyszerűen csak azért, mert vagy orvostanhallgató vagy biológia szakos volt az áldozat, ráadásul a fegyver, amivel elvágta a torkukat egy nagyon éles, vékony penge volt.

– Dean! – siet hozzám a társam. – Induljunk a kórházba! Hátha beszélhetünk a fiúval, mielőtt az orvosok elzárják. – Újabb bólintás és követem az autóval őt a kórházba. Nem szeretem a kórházakat. A fertőtlenítő szaga teljesen kikészíti a gyomromat, lehet nem ártott volna enni reggel. A folyóson már jó ismerősként köszöntenek minket a nővérkék és az ápolók.

– Helló Diana! – kapja el az idős főnővért James. – Most hoztak be egy...

– Kettes műtő! – int a hosszú folyosóra. – Balra a második nagy ajtó! – teszi még hozzá és el is sietne a dolgára. Bírom az öreglányt. Senki nem mer vitatkozni vele. Határozott és kemény asszony. A férje is rendőr volt, nyugdíjasként halt meg, mert antenna szerelés közben leesett a tetőről. Azóta egyedül neveli a lánya fiát, aki a helyi egyetemre jár, azt hiszem Robert a neve. Engem is jól ismer. Nos, nem igazán voltam „jó” gyerek. Sokat voltam a sürgősségin kisebb nagyobb sebekkel.

– Őt is? – kérdezi halkan miközben megáll mellettem. Nincs szükség szavakra, egyszerűen csak bólintok. Látom, ahogy egy pillanatra aggodalom villan a tekintetében.

– A fiúk akiket megtámadnak mind melegek. – mondom neki megnyugtatóan. Tudom, hogy Rob nem az. Egy apró mosolyt villant.

Három órát téblábolunk a műtő előtt, várva az orvosra, aki nagy nehezen meg is jelenik végre. Röviden és emberi nyelven elmondja, hogy a fiú jelenleg mély altatásban van, mert rengeteg a sérülése és amíg alszik addig a lelke is pihenhet, vagyis nem kihallgatható jelen pillanatban. Bassza meg! Végre egy túléli, mert az a mocsok hibázott, de annyira sok a sérülése és olyan súlyosak, hogy kómában van. Remek!

Mindketten morcosan vezetünk vissza a kapitányságra és egész nap ilyen a hangulatom. Reggel kidobtam az ágymelegítőmet is...kéne valaki aki levezeti a feszültségemet. Lehet el kéne menni abba a kocsmába, ott az egyetem mellett...mi is volt a neve? Valami vicces volt...áh meg van! Óda a kagylóhoz... komolyan ki találta ezt ki? Mondjuk jól meg lehet jegyezni a nevét. És elég sok egyetemista jár oda. Akkor ezt eldöntöttem! Este vadászni megyek!

Ám semmi nem úgy alakul, ahogy azt én szeretném. Mire elindulhatnék, hogy a rengeteg fiúcskát meglessem a kapitány eligazítást tart nekünk a mostani eset miatt. Majdnem bealszom rajta. Egy óra süketelés után végre szabad az út. Fáradtan hajtok a kocsmához, majd taxizom hazafelé, ha kell, ha mázlim van akkor nem iszok annyit, hanem egyből lesz társaságom éjszakára.

Belépve nem kell csalódnom. Még most is tele van a hely fiatal fiúkkal. Remélem nem látom holnap valamelyiküket egy sikátorban átvágott torokkal. A pultnál foglalok helyet és intek Dave-nek a csaposnak, aki egyből elém teszi a tömény pálinkát. Ütős cucc, az biztos. Az apja csinálja. Hatásos nátha ellen, no meg magány ellen is.

Talán tíz perce lehet annak, hogy a felhozatalt nézem, amikor kiszúrok egy épp nekem való finom falatot. Pont az esetem. Látszik rajta, hogy vagy elhanyagolják, vagy épp most szakított...esetleg rajtakapta a kedvesét mással. Utóbbira tippelek. Kezdődjék a vadászat!

Folyamatosan figyelem, és szerintem már észre is vette, de nagyon be van csípve. A barátai is alaposan a korsó fenekére néztek. Végre rám emeli könnyes szemeit. Te jó ég! Folyékony csokoládé...ez az első ami eszembe jut róla. Cseresznyepiros ajkai remegnek, ahogy egy könnycsepp legördül az arcán. Végül elfordul tőlem. Mond valamit a barátainak akik erre megölelgetik őt, a srác pedig felzokog. A fiú kikíséri a mosdóba, majd vissza. Aztán elkíséri a leányzót is ugyanoda.

Ekkor jön el az én pillanatom. Lassú léptekkel közelítem meg az asztalukat, és lehuppanok mellé. Fáradtan les rám hatalmas szemeivel.

– Bajban vagy? – intek üres pohara felé. Keserű mosoly jelenik meg ajkain.

– Úgyis mondhatjuk...elfogyott a söröm. – billenti meg a poharát. – Meg a pálinkám is. – a hangja szomorkás és rekedt is. Vajon a sírástól? Milyen lehet amikor az élvezettől nyög? Oh! Ezekkel a fantáziaképekkel még lehetnek gondjaim a déli határon! Intek Dave-nek aki bólint egyet és a pincércsajjal kiküldi a következő kört. A srácnak egy Búvárt, nekem meg egy pohár sört. Ismer jól, tudja, hogy vadászom, és ilyenkor nem szeretek csont részeg lenni.

– Búvár? – intek a pohara felé, mire megint megvillantja a szomorkás mosolyát. – Dobtak?– Azta, de értelmes kérdés! Jól van Dean, ennél rosszabb kérdést fel sem tehettél volna. Rám néz és újra elsírja magát. Elhúzom a számat, mert már most tudom, hogy a srác ma éjjel nem kerül az ágyikómba.

– Nem. – szipogja. – Rajtakaptam egy másik pasival. Ráadásul...hukk...ma lennénk két évesek! Érted? Ma van az évfordulónk, ő meg másba mártogatja a farkát! – Dühösen hajtja fel az italát, majd egy emberes böffentéssel elterül az asztalon és simán bealszik. Veszett ügy! Ám pont az ilyen védtelen fiúkat kedveli a Doki is...nem kéne magára hagynom, legalább addig, amíg vissza nem jönnek a barátai...de hol vannak már? Körbe lesek és azonnal kiszúrom őket a mosdó felé vezető folyosón. Csőröznek...na szép! A barátjuk ki van borulva ezek meg egymást falják fel épp. Intek Vanessának, a pincércsajnak, hogy adjon át egy üzenetet a nyalakodó párosnak. Végignézek szegény fiún. Most komolyan, már messziről sem volt semmi hibája de így közelről...puha, bársonyos bőr, cseresznyeszín ajkak és hosszú, fekete szempillák. Az illata meg fenomenális! Látom, ahogy a párocska felénk tart, ezért ott hagyom a kiterült szépségemet és pulthoz sétálok. Infó kell róla!

– Te, Dave! – elneveti magát és odalép elém.

– Infó kell? – elvigyorodok, majd bólintok. – Mire vagy kíváncsi?

– Túl jól ismersz! – kacsintok rá. – Ki ő, kik a barátai? Láttad-e őt itt mással is? Milyen szakra jár? Tudod, csak az alapok! – vigyorgok teli pofával a poharamba.

– Hmm...lássuk csak! Ha jól emlékszem a neve Sean, nem valami duhaj fajta, ezzel a kettővel jön mindig, néha láttam őt egy idősebb pasival is, akit professzornak hívott, de én nem úgy láttam, hogy csak tanár-diák kapcsolat lenne köztük. – vigyorog vissza. Felemelem a szemöldököm, hogy csak ennyi? Ebből nem derül ki túl sok! Áh! Előkapom a tárcámat és egy százast dugok a poharam alá, ami kiürült. Újra tölti sörrel, és folytatja. – Ha jól emlékszem biológia szakos, végzős lehet, mert a múltkor a szakdolgozatáról panaszkodott a Rob nevű srácnak. – Rob? Erre felkapom a fejem.

– És mond csak Dave, ennek a Robnak vannak szülei?

– Ha jól emlékszem akkor a nagymamája neveli, mert az anyja lelépett amit kipottyantotta magából a babát.

– Ühüm...folytasd! – intek neki, mire felröhög.

– Mit akarsz még tudni róla? A srác eléggé normális fazon. – rázza a fejét – Bár szerintem a pasas akivel egyszer itt volt nem százas. Úgy stírölte az itteni fiúkat, mint éhes ember az étlapot. Én mondom neked, szegény srácot úgy csalja a pasas, mint a szél! – Megrázom a fejem. Egy ilyen szépséget megcsalni büntetendő cselekmény!

– Család? Szülők?

– Fogalmam sincs, de nem láttam itt senki olyannal! – rántja meg a vállát, majd elsétál a pult másik végéhez, mert rendelése van. Csendesen emésztgetem a hallottakat, és néha rájuk lesek. Épp indulni készülnek. Szegény srác totál ki van ütve. Figyelem ahogy bezárul mögöttük az ajtó, majd felállok és utánuk lopakodok.

– Rob, inkább sétálni kéne vele...nagyon részeg! – nyafog a kis csaj. – Még a végén összehányja magát a taxiban...

– Leia, nem fogok vele sétálgatni! – mostanában nem biztonságosak az utcák! Hívj egy taxit, és ha belehány, akkor majd én fizetem a tisztítást! – A Leia nevű lányka tovább morog és enyhén dülöngélve taxit rendel, és legalább kétszer elröhögi magát amíg megadja a kocsma nevét.

Sean Matlock:

Mélázva bámulok ki az ablakon, várjuk az előadót. Szeretem ezt az órát, és nem azért mert valami érdekeset is tanulnék rajta hanem Ő miatta. Lassan itt az ideje, hogy megérkezzen. Nagyot sóhajtva nézek az ajtó felé. Nem, és nem akar bejönni. Miért? Hol késik? Tegnap nem is jött, meg előtte is csak a kutatásával foglalkozott. Pedig a hétvégék általában csak a mienk, most mégis kihagyta. Franc egye meg a kutatását.

– Álljanak fel! – hangzik a zord hang.

Megrezzenve felállok.

– Üdvözlöm önöket. – pakolja le a táskáját és néz ránk. Leülünk. Lassan kipakolja a laptopját és átadja a terepet a tanársegédjének. Figyelem mozdulatait, ahogy megfordul krétát ragad és neki áll felírni az óra anyagát a táblára, könyv és oldal szám. Elvesztem... A csuklója kivillan a köpenye alól. Végre testfelület és más, mint az arca.

Olyan rég nem voltunk már együtt, nem érinthettem testét, és ő se érintette az enyémet. Miért teszed ezt velem? Miért nem foglalkozol éhező vágyaimmal? Megböknek oldalról.

– Hm? – fordulok oda.

– Ne csorgasd a nyálad, mert lassan a lavórt alád lehet tolni – súgja csoporttársam.

– Rob – morgok és megpróbálok az órára figyelni. Kevés a sikerem.

– Ha nem tudnám, hogy mi a zsánered azt hinném bele zúgtál a professzorba.

– Persze... – húzom fel a vállam. – Mert olyan egyszerű lenne vele az élet?

– Most gondolj bele – közelebb húzódik – A professzornál, hogy ne bukj meg elég lenne, hogy szét tedd a lábad, ahogy azok a csajok csinálják ott az első sorban, megmutatják a dekoltázsukat és egy jeggyel jobb.

– Honnan veszed ezt? – kezd egyre jobban érdekelni a dolog, elvégre a Professzor meg én már egy ideje együtt vagyunk.

– A MaMe tanárt nem véletlenül küldték kicsit pihenni külföldre, hogy megnyugodjanak a körülmények itthon.

– Mit csinált? – már meg is feledkeztem az épp folyó kísérletről, ami a tanári asztalnál folyik.

– Hát azt rebesgették, hogy egy-két lány azért, hogy ne bukjon meg, meg engedte a tanár úrnak, hogy betekintést kapjon a bugyijukba. Meg egy – két diákot csak azért nem buktatott meg, mert kellőképpen kivágott felsőkben jártak az órájára.

– Remélem ott fent is olyan jól hallható, amit kérdeztem, mint itt az első sorban – csattan a Professzor hangja.

– Természetesen professzor – feleli Rob.

– Akkor a választ is tudják rá.

– Azt nem mondtam – vágja ki magát vigyorogva csoporttársam

– Pedig eléggé ekvivalens* a kérdés, amit feltettem.

– Biztosíthatom, hogy igaza van, de attól még nem jelenti azt, hogy válaszolni is tudok rá, elvégre azért ülök itt hogy a kérdéseire a záró vizsgán tudjak majd felelni. – és megint megússza ennyivel, ez a Rob... mindig tud valami olyat mondani, amitől szemtelensége nem tűnik akkora égbekiáltó pofátlanságnak.

– Rendben akkor még egyszer felteszem csak azért, hogy tudja, miért tartom annyira egyértelműnek... – ezzel visszamélyed a kísérlet fejtegetésébe, engem megül az a zavart, nyugalmas csend és fáradság, ami akkor szokott, amikor dög unalmas órán ülök. Nem érdekel, amit mond. Azt szeretném ha fölém kerekedne és ölelne, nem pedig azt hallgatni tőle, milyen a molekuláris maghasadás következtében történő mutáció végeredménye.

– Ennek is vége végre! – sóhajt fel Rob, hat tele írt oldal, és enyhén fájó fejjel távoznék vele.

– Matlock! – szól utánam a Professzor.

– Igen?

– Ha vége az óráinak jöjjön be a laborba, a kísérlete nem olyan temperamentumban ment végbe, mint ahogy azt vártuk!

– Természetesen professzor. – sóhajtok.

– Mit csinálsz te a professzorral?

– TDK* – vonok vállat.

– Nem a szakdolgozatoddal kéne foglalkoznod?

– Még nem – legyintek.

Az órák egyhangúsága magával ragadó ebben a forgatagban, nem lehet megunni, ahogy figyeli az ember a többieket. Vannak olyan tárgyaim, amikre már bejárni sincs értelme, mert már hallgattam őket egyszer, akkor minek még egyszer? Mert nem mentem át? Kérdezné anyám, de szerencsére ilyennel nincs most problémám, eljöttem otthonról, és inkább dolgozom, minthogy otthon csücsüljek, pedig milyen jó lenne, de messze is lenne.

– Hé Sean! – kiált Leia – Mizujs? – sodródik mellém.

– Szia! – köszönök neki vigyorogva – Milyen órád lesz?

– Veled lenne, és központosított lógást tartunk, ha nem emlékszel.

– Tényleg?

– Még üzenetet is kaptál a Nudlin*.

– De utálom ezeket a szutykokat nem szólt – morgok előkapom Tapimat és kikeresem a megfelelő oldalt és tényleg ott villog az új üzenet felirat, a tanár úr elnézést kér de külföldre való kiküldetése miatt az ezen a héten történő órái elmaradnak helyettesítés hiányában.

– Remek – szusszanok.

– Most miért morogsz? – karolja át a derekam Leia. – Örülnöd kéne, elvégre így hamarabb szabadulunk. Elmarad az utolsó óránk és van egy lyukasunk a következőig.

– Az jó – kattog az agyam – Akkor haza tudok ugrani még kajálni mielőtt mennék melózni. Akkor előrébb hozom a beugrást a professzorhoz.

– Melyikhez?

– Ki hívatja magát egyedül professzornak az egész iskolában?

– Pont hozzá kell menned? – elfancsalodik.

– Mi bajod van vele?

– Olyan goromba a lányokkal – felhúzza az orrát – a srácok hülyesége ellenére akkor se engedném a bugyimba, ha ő lenne az utolsó pasi a földön. Kibírhatatlan alak.

– Akkor menjek egyedül? – nézek rá mosolyogva.

– Na jó, elkísérlek egy darabon, mondjuk a laborja külső ajtajáig.

– Köszi! – karolom át a vállát és a lépcső felé indulunk. Alig mászunk meg egy emeletet máris eltűnnek a diákok. Mintha ciánoztak volna. Nem is baj, így egyszerűbb a lét. Mondjuk, lassan kezdődik a következő óra.

– Nem tart sokáig... – sóhajtok – Várj meg léci! – nézek rá boci szemeket meresztve.

– Menekülő útvonalnak használsz?

– S Leia talált és süllyedt! – nevetek rá.

Vállon legyint és betessékel az ajtón.

– Megvárlak. – szól még utánam és hallom, hogy nagyot szusszanva neki dől az ajtónak.

– Köszönöm! – mondom még mielőtt teljesen becsukódna az ajtó.

Nagy levegő és elindulok a privát labor ajtaja felé. Benyitok, üres. Hol lehet a Professzorom? Lehet, hogy az irodájában van? Nem sokan tudják, de itt van egy bújtatott kis iroda. Kikerülöm az asztalokat, egy pillantást veszek a kísérletemre, teljes mértékben azt mutatja, amit vártam. A nagy semmit, ez egy kudarcra ítélt felvetés volt. Nem is tudom miért akarta, hogy mindenképp bele vágjak ebbe, hiszen nem fog működni, nem csinál semmit, egyáltalán nem reagál egymásra a két anyag.

Nyitom az iroda ajtaját.

– Jó n... – bent akad a levegő – ...azt a kurva anyád! – csúszik ki a számon, és sarkon fordulok. Hiába, a kép belém éget. Az én szeretőm... valaki mással... csókolózik?!

Rohanvást érkezek a külső ajtóhoz, és rohadtul nem érdekel, hogy menet közben levertem egy-két petri csészét. Semmi nem érdekel!

– Sean? – szólal meg Leia mellettem.

– Hm? – nem merek senkire se fókuszálni.

– Mi történt?

– Abba hagyom a kísérletet! – felelem.

– Ennyire rosszul sikerült?

– Várható volt, hogy nem fog sikerülni... – vállat vonok. Felbukkan elmémben, hogy most akkor tényleg a kísérletről vagy magamról beszélek?

– Akkor mi legyen a maradék idővel?

– Azt hiszem ezt meg kell ünnepelnem. – bele túrok barna hajamba – Menjünk el inni!? – kérlelem.

– Tudod, hogy nem iszok...

– Annyit... – ferde pillantást vetek rá. – Nekem viszont most pia kell, mert ezt ép ésszel nem bírom ki. – döntök és pont szembe jön Rob. – Eljössz velem inni? – kiáltok neki. Felnéz, és máris vigyorog.

– Mehetünk! – csapot-papot csajt ott hagy és már a vállamat átkarolva villogtatja fehér fogait. – Mi történt, hogy ivásra adod a fejed?

– Ne itt – kérem. Leia is jön velünk szemet forgatva. Nem bírom a csendet visszhangot ver fejemben a cuppogás és egy mellék zörrenés, a slicc lehúzásának összetéveszthetetlen hangja, a ruha susogása. Kiráz a hideg. Nem akarom.

– Minden rendben haver? – állunk meg egy pillanatra.

– Persze – hárítom aggodalmát – Csak muszáj innom, sokat és ütőset.

– Gyere – vereget vállon – Ma férfiasan megnézzük a korsó fenekét.

– Khm... – krákogja el magát Leia.

– Pardon – hajtja meg magát – Olyan férfiasan amennyire egy hölgy képes – azzal nevetve elhajol Leia dorgáló legyintése elől és magával rántva minket tovább megyünk.

Az egyetem épület együttesétől nem messze a tér túl oldalán van egy kocsma, jó hely olcsón mérik a sört és ha a csapos kedvel némi töményet is lehet vele boltolni. Házi pálinkában utazik az apja, és jó áron adja. Ráadásul ha törzsvendég is vagy, az még jobb.

– Óda a kagylóhoz – mormogom.

– Egyszer megkérdeztem a csapost miért ez a hely neve – meséli Rob és elkuncogja a végét.

– Na ki vele, miért?

– Nem azért, amiért sokan hiszik – bizalmaskodva közelebb hajol, ahogy áthaladunk a parkon. – A tulaj felesége nagyon nehezen adta be a derekát. Na és a külső női nemi szerv, hogy van másképpen?

– Csikló? – firtatja Leia.

– Hát igen, és ha megnézed a formáját, – ecseteli Rob továbbra is teljes beleéléssel – olyan alakja van, mint egy kagylónak. Nem is tudom már milyen ókori vallásban, vagy népcsoportnál hívták így hogy kagylócska.

– Akkor nem a vécécsészére gondolt a tulaj? – firtatom csak, hogy témánál maradjunk, én meg az ép eszemnél.

– Pont, hogy nem – nevet Rob, neki áll ecsetelni a különböző formatervezett árnyékszékek kinézetét és régi használati formáit. Ilyenkor elcsodálkozom, hogy miért jött természettudományi karra, ha a történelem a mindene. Betéve tudja az ókor és kőkori fontosabb leleteket, háborúkat, mindenféle felfedezést. Az új kori dolgokat annyira nem szereti, de az is már egy része történelem, tehát azt is bebiflázta valamikor és tudja, és ha rájön az öt perc, mint most akkor felböfögi csak úgy mellékesen évszámra, dátumra pontosan.

Dátum, felrémlik, hogy ma lettünk volna két évesek.

Basszus és képes volt ilyenre? Hogy tehetett velem ilyet? Az évfordulón. Dühösen összeszorított állkapoccsal lépek be a kis kocsmába.

– Mehet a szokásos? – kérdezi Rob.

– De most dupla… inkább tripla adagot kérek – és Leiaval helyet foglalunk.

– Nagyon el vagy kenődve. – simogatja meg a vállam Leia.

– Mit vársz? – hörrenek fel, aztán rájövök, hogy nem volt bent velem, nem látta. – Rányitottam... rányitottam a szeretőmre és még csak pardon sincs.

– Micsoda? – hökken meg – Azt tudtam, hogy van valakid de nem gondoltam volna, hogy ennyire eldurvult a helyzet…

– A durvaság az hagyján, de hogy mással, és ráadásul pont vele… nem akarom.

Rob megérkezik az első körrel, elém rak három korsó búvárt. Az első elkortyolása után eljutok oda, hogy elmondjak mindent nekik. Részleteket tudtak csak hát most hogy teljes legyen a kép muszáj konkretizálnom. Bevallom, hogy a Professzorral nem csak enyhe kapcsolatunk volt. Volt… igen ez már azt hiszem, hogy csak volt.

Nem akartam, hogy ez legyen a vége, mégis most itt bőgök.

Alkohol gőzös estémbe bele érkezik egy igen charme-os fiatalember, Professzoromnak teljesen az ellentéte, azok a szemek. Inkább elfordulok.

Mikor Rob elviszi Leiát mosdóba, ide huppan mellém, beszélünk valamit utána képszakadás.

Dean Anderson:

Eltelik jó néhány nap, mire újra láthatom az én szépségemet, közben azért találunk még egy testet, a túlélő pedig még mindig kómában van. A sajtó is kitálalta, hogy az utolsó előtti áldozat életben maradt. A kapitány tajtékzott. Nem hiába, ha a Doki olvas újságot, vagy néz tv-t, és már miért ne tenné, akkor rájöhet, hogy hibázott, és akkor a fiú nincs biztonságban!

Szépségem ma egyedül van egy korsó sör a társasága. Fáradt és feszült vagyok, de nem akarom eltolni a lehetőséget, hogy egy ilyen szépséget tudhassak az ágyamban.

– Helló! – ülök le vele szembe. – Tudom, hogy nem emlékszel rám, de...

– De emlékszem. – emeli fel csodaszép szemeit rám. – Vigyázott rám amíg a barátaim elmentek a mosdóba. – Meglepett. De kellemesen. – Köszönöm szépen! Főképp a mostani időkben... – pillant fél szemmel a mai újságra. Oké...Téma kéne...belelesek abba amit ír. Uh! Mi a fene ez? Számok...jó sok szám!

– Mi ez amit írsz? – felvonja a szemöldökét és elmosolyodik. Még mindig szomorkás, de már nem annyira.

– Tényleg érdekel? Vagy csak beszélgetni szeretnél? – fogós kérdés. Legyünk őszinték? Legyünk!

– Őszintén? – bólint. – Nem tudom, hogy érdekel-e, csak kíváncsi vagyok. Bár az jobban érdekel, hogy mi volt a baj múltkor... – nézek rá a poharam mögül. Megint egy kesernyés mosoly. Lehet nem is fog válaszolni?

– Te mit tennél, ha rajtakapnád a szeretődet egy másikkal pont az évfordulótok napján?

– Hm... lássuk csak! Otthagynám a fenébe és még jól meg is verném. – vigyorgok rá. – Ezért voltál kiakadva? Legalább otthagytad? Vagy ő keresett azóta? – Nem válaszol, csak szomorúan lehajtja a fejét. Már azt hiszem, hogy nem is fog válaszolni, mikor nagyon halkan beszélni kezd.

– Nem olyan egyszerű a helyzetünk. Tudod ő tanár én meg az egyik diákja vagyok. – Ez felkelti az érdeklődésemet. – Nem tudunk olyan sokat együtt lenni, mint szeretnénk, de eddig mindig volt rám ideje... – itt elhallgat, és sietősen pakolni kezd. – Bocs mennem kell! – Elrohan én meg lesek utána, mint egy bolond. Mi volt ez? Dave huppan le mellém majd egy laza mozdulattal a pult felé mutat.

– Az a pasi aki most bejött... – odapislantok és egy ideges pasast látok, akinek úgy cirkál a szeme a teremben lévő fiúkon, mintha beléjük látna. Találkozik a pillantásunk. Láthatóan halálra ijed, majd amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan is távozik. – Párszor járt itt azzal a manussal akivel a kölyök nyomul. Állandóan ideges és soha nem iszik alkoholt! – Ez fontos szempont.

– Akkor minek jár kocsmába? – fordulok vissza. Dave elmereng, majd a pillantása a kölyök ott hagyott újságjára esik.

– Újabb áldozat?

– Igen! Megint lecsapott, és most nem hibázott. Szerencsétlen kölyökből alig maradt valami! – Sóhajtok, és legurítom a maradék sörömet. Körbe nézek a teremben és tekintetem megakad egy magányos feketén. – Kapható? – intek a fejemmel felé, mire barátom röhögni kezd.

– Persze! De ne tervezz vele hosszú távra, nem az a fajta!

– Pont megfelel nekem! – felállok és öt perc múlva már a lakásom ajtajában faljuk fel egymást. Tud a kölyök az biztos! Alig tudom kinyitni a hálószoba ajtaját. Az ágyban forró a hangulat, és már a mennyek kapujában járok, mikor megcsörren a mobilom. Szép választékos szavakkal küldöm melegebb éghajlatra az illetőt, mikor meglátom a kijelzőn a hívó felet. James az.

– Mond partner! – pattanok ki a srácból, szó szerint. Egy igen csúnya pillantást és halk morgást kapok, majd elvonul a fürdőmbe.

– Dean! Azonnal gyere a kórházba!

– Mi történt? – kapkodom fel magamra a cuccaim, majd bedörömbölök a fürdőbe. – Igyekezz, mert el kell mennem! – Mérgesen trappol ki immáron felöltözve, Adam vagy mi a neve, én meg tolom az ajtó felé, fülemen a telómmal.

– A Doki...megölte a koronatanúnkat! – hangosan elkáromkodom magam.

– Öt perc és ott vagyok! – nyomom ki, majd alkalmi partnerem felé fordulok. – Holnap este gyere ide, és most pedig elviszlek haza! – meglepetten mered rám, de látom, hogy az ígért kufirc, azért felkeltette a kíváncsiságát.

Miután a bárnál kipakolom a srácot sietve hajtok a kórházhoz, ahol már szép számmal összegyűltek az emberek. Alig jutok át, mikor egy minket rendőröket pocskondiázó riporter tolja a képembe a mikrofonját.

– Nyomozó! Nyomozó! Lehet tudni, hogy a Doki vajon hogyan jutott el az életben maradt áldozathoz? Ugye tisztában van vele, hogy a fiatal fiú halála a rendőrség lelkén szárad? – Mi van? Késő éjjel van, nem aludtam ki magam, és szex elvonási tüneteim is vannak, erre ez a barom, ilyeneket kérdez? Ráadásul tőlem?

– Na ide figyelj, te riporterek gyöngye! – Fordulok felé. – Képzeld seggfejkém, a Doki bevégezte amit elszúrt! Ez egy ember életébe került! Hogy honnan tudta? Onnan baszkikám, hogy az elmúlt napokban mindenhonnan a srác neve és a kórház neve üvöltött a képébe, minden egyes rohadt hírben, és minden egyes átkozott lapban és internetes fórumon ez volt olvasható! Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy ez a mi hibánk! Ez igen is a sajtó hibája, elpofáztuk, hogy a srác élete még mindig veszélyben van, de ti, kibaszott firkászok hatalmas hírnek könyveltétek el, és alaposan meg is szellőztettétek! És ha már itt tartunk! Ez. A. Ti. Kibaszott. Hibátok! – ordítom az arcába a véleményem. Kissé lefagy az ürge, de most igazán nem érdekel. Ők pofázták el, hogy hol és kit védünk, erre minket hibáztat? Hát a jó édes nénikédet, te mocsok!

Mire beérek a kórtermekhez eléggé pipa vagyok. A folyosókon pityergő nővérkék, egy hulla sápadt rezidens és egy merev arcú kórház igazgató és persze rengeteg rendőr.

– Hé! Mi ez a csődület? – kérdezem mikor meglátom Jamest a folyosón guggolva egy letakart test mellett.

– A Doki nem csak a srácot nyírta ki, hanem a kollégát is aki az ajtó előtt állt, és vigyázott rá. – válaszol csendesen. Felemelem a lepedőt és elkap a hányinger. A fiatal zsaru alig pár hete jött az akadémiáról, az anyja mindenkit megvendégelt a kapitányságon, mert feléjük Japánban ez a divat, vagy szokás vagy mi. Ken kedves és tisztességes zsaru lett volna, ha a Doki nem metszi át a torkát! A dühöm csak jobban nő, mikor belépek a kórterembe. A tanúnk az ágya mellett a földön hever hason, szétrakott lábakkal és átvágott torokkal.

– Anderson nyomozó! – bólint felém a halottkémünk.

– Mondj valamit amin elindulhatunk! – kérem morogva. Erre csak rám néz és megrázza a fejét.

– Tudod, hogy a bon...

– Ne csináld már! Odakint fekszik egy fiatal kolléga, idebent a srácot...ha jól látom... még egyszer megerőszakolta az a mocsok, majd átvágta a torkát! Ehhez nem kell boncolás! – pattanok fel a test mellől és lépek az ablakhoz. Közben a szemem megakad valamin. Egy pár gumikesztyű van az ágy alatt. – Ezt az ügyeletes orvos hagyta itt? – mutatok be a bútordarab alá. Egy helyszínelő rám néz, majd be az ágy alá.

– Nem! – mered rám meglepetten. – Az itteni személyzet kék színűt használ! – mutatja nekem a kezét, de közben már ugrik is a táskájához és kapja elő a holmiját.

– Mond, hogy az egy nyom! – kérem, mire komoly arccal bólint.

– Találtatok valamit? – lép be James is. A kolléga neki is bólint, mire megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. – Végre! Újabb hiba! Évek óta az első két hibája a Dokinak... – túr hajába fáradtan. James már az első áldozat óta kergeti a szemétládát, de eddig nem volt semmi amin elindulhatna, csupán a halott fiúk teste és a szokása, hogy vizsgaidőszakban nem gyilkol...

– Partner! – indulok felé. – Az elején, amikor felfedeztétek a rendszerét, akkor az egyetemeken is keresgéltetek? – Meglepetten néz rám.

– Igen, eszünkbe jutott, hogy esetleg egy egyetemista, vagy egy tanár is lehet a Doki, de...

– Mi van akkor, ha eddig csak lerakatnak használta a várost? – Látom rajta, hogy elgondolkodik és látom megcsillanni szemében azt a bizonyos villanykörtét. – Vegyétek sürgősbe a kesztyű vizsgálatát! – kiáltom a helyszínelőnknek és kirohanunk a szobából.

 Egyszerre indulunk el a parkolóból, hogy a kapitányságon újra elővegyük az aktákat, jelentéseket. Már eszembe sem jut a hiányom, ám ahogy kilépek, felrémlik nekem az én szépségem arca, szomorú tekintete, és a külseje...175-180 centi közötti, barna haj és szem, egyetemi hallgató, biológia szakos...bassza meg! Potenciális áldozat jelölt! De ha így is van...A gondolataim egymást kergetik a fejemben, elméleteket gyártok és vetek el...A kapitányság előtt is tábort vertek a riporterek, de most nem érdekel. James-el szinte futva tesszük meg az utat kicsinyke irodánkig, ami jobban hasonlít egy raktárhoz a rengeteg akta miatt.

– Itt vannak! – kapja fel a nem kicsi stócot, majd az egyik kihallgatóba vackoljuk be magunkat. Órákon át olvasunk, rendszerezünk többféle szempontból is. Nem tudom mennyi lehet az idő, amikor megcsörren a mobilom.

– Ki az! – morgom bele. – Dave? Mi van?...Hogy ki?...Hogy mit csinált?...jó...rögtön indulok, haver! – James fáradtan lép be, kezében két kávéval.

– Mi történt? – adja át az egyiket. Sok cukor, sok tej. Pont ahogy szeretem!

– Ha még a takarítást is bevállalod elveszlek feleségül! – Morgom neki két korty között, mire végre megereszt egy fáradt mosolyt. – Dave volt az. Egy régi haver, aki kocsmát visz az egyetem közelében. Megkértem, hogy tartsa a szemét a következő exemen! – erre felröhög. – Ne vigyorogj! – fenyegetem az ujjammal. – Okom volt ezt kérni tőle!

– Ennyire bejön?

– Nem. – rázom a fejem. – Ennyire tökéletes áldozatjelölt!

– Mesélj róla! – ül le velem szembe. – Mitől olyan tökéletes áldozat? És kinek?

– Ne legyél ennyire ostoba! – morgom, miközben az orrnyergem masszírozom. – Pont ráillik a Doki áldozatainak a leírása! Barna haj és szem, a magassága is pont megfelelő, egyetemista, biológia szakos...árva, vagy egyedül él, erre nem emlékszem tisztán. Csak a szomorú mosolyára és a könnyes arcára... – halkul el a hangom a végére.

– Beleestél? – kérdezi meg nyíltan a társam. Bólintok. Igen, mondhatom, hogy ez bizony szerelem volt első...na jó második pillantásra. Némán kortyolgatjuk a kávénkat, mikor eszembe jut Dave hívása.

– Bocsi, de most le kell lépnem egy kicsit! Dave...az előbb azért hívott, mert a srác egyedül van és eléggé betintázott. Ha hazavittem visszajövök és folytatjuk! – intek neki, majd a kocsimban eszembe jut, hogy a lakásom előtt meg ott téblábolhat az egy éjszakásom.

A kocsmában nincsenek kevesen, de Dave meglátva, hogy belépek azonnal hátra vezet az irodába.

– Nem tudom, mi történt, de már mire megérkezett nem volt józan. Az új csaposom, meg...vagyis a volt csaposom, úgy gondolta, legombol róla még nem keveset és kiszolgálta. Szegénykém szinte merev részeg...nem mertem csak úgy taxiba rakni...én is olvasok újságot! – mondja, mikor kérdőn nézek rá. – Pont olyan, mint az áldozatok! – bólintok és elhúzom a számat. Szerencsétlen srácból csak úgy árad a pia szag, a ruhája gyűrött, arca fel van puffadva a sok sírástól, kezében pedig egy alaposan megnyomorgatott dobozt tart, ha jól látom, valami bonbon féleség lehet.

– Jól tetted, hogy felhívtál! – veregetem meg a vállát. – Remélem a Doki még nem talált rá! – Felnyalábolom a srácot és kis híján eltátom a számat. Alig van súlya, szinte érzem a csontjait. A múltkor még sokkal jobb bőrben volt! A tömeg utat nyit nekünk, ahogy kicipelem. Hol vannak a barátai? Kérdésemre válaszként megszólal a telefonja, valami iszonyatosan régi gyerekdalt játszik. Dave elröhögi magát a fejemen amit vágok, de nem érdekel. Befektetem a hátsó ülésre, és amikor megfordulok, fél szemmel látok egy alakot, aki lehajtott fejjel elsiet mellettünk. Nem sokáig agyalok rajta, mert barátom a kezembe pakolja a srác cuccát. Hogy nem esik össze alatta? Ekkor súlyt cipelve?

– Vigyázz rá! – int felém Dave, ahogy beszállok a kocsimba. Nem lakok messze, de az úton szinte megszakad a szívem. Sean zokog álmában és valakinek könyörög, hogy maradjon vele...ne hagyja el...miért csalta meg...biztos a pasija miatt van ilyen állapotban. Nem tudja mit veszített...és én mit fogok nyerni! Belepillantok a tárcájába és kissé megnyugszom. A ház ahol lakik eléggé jól el van látva biztonsági berendezésekkel. Kódra nyíló kapu, biztonsági szolgálat és kamerák tömkelege.

A Portás fejét csóválva siet kinyitni a bejárati ajtót, mikor karomban a félig ájult Seannal bekopogok hozzá.

– Ez a héten már a negyedik alkalom, hogy így kerül haza! – morogja. – Tegnap a barátai hozták haza...teljesen ki volt készülve...előtte meg valami idős pasi járt nála, aztán mikor az elment, kirohant és egy taxis hozta haza...alig tudott járni, olyan részeg volt! – mormogja az öreg. Imádom a portásokat, mert kérdezés nélkül pletykálják el nekem a lakók titkait. – Tudja, szerintem maga jobban illik hozzá, mint az a másik pasas! – mér végig. – Két éve lakik itt, de soha nem láttam felhőtlenül mosolyogni őt. – Kinyitja a lakást és belép utánunk, mutatja nekem az utat. Meglep, de egyben meg is könnyíti nekem a dolgot. Így legalább nem kell keresgélnem a szobákat.

– Miért segít nekem? – kérdezek rá, amikor lefektetem Seant. Nem vetkőztetem le nagyon, csak a cipőjét és a kabátját veszem le róla.

– Tudja pár éve az unokám...áldozatul esett a Dokinak... – válaszolja és bennem megáll az ütő egy pillanatra. – Maga zsaru – int az övemre tűzött jelvény felé. – Ha akkor valaki ilyen vigyázott volna Markra is...talán már híres professzor lehetne, az anyja...a lányom...nem lenne zárt osztályon... – könnyek ülnek meg az idős ember szemében és hirtelen elkap egy furcsa érzés. Sean itt biztonságban lesz? Ránézek az öregre, aki mintha olvasna a gondolataimban, elmosolyodik.

– Menjen csak! Kapja el a bűnözőket, én meg majd ránézek reggel! – bólintok, és elhagyom Sean lakását.

A sajátom felé veszem az irányt és nem lep meg a látvány. A srác ott áll a lakásom előtt. Kezében egy üveg bor és egy doboz óvszer. A farkam azonnal reagál rá. Sean elvitte a szívemet, de ez a srác...ez a srác a farkamnak kell...amíg Sean az enyém nem lesz!

Fergeteges éjszakát töltünk együtt. A dobozt üresen hajítom a kukába, és közben le se lehet törölni a képemről a vigyort.

– Hé, nyomozók gyöngye! – ölel át hátulról két forró kar. – Isteni voltál, de...

– De? – fordulok át. Tudom mit akar mondani. – Ne aggódj a szívem másé már! – vigyorgok egyet. Viszonozza, majd szinte lenyomja a nyelvét a torkomon, heves csókja közben.

– Hívj fel! – nyom a kezembe egy cetlit, majd felöltözik és távozik. Újabb vigyort eresztek meg. Ha Sean nem jön össze...azt hiszem sűrűn tartunk egy – egy éjszakát Adammel. Sean...vajon magához tért már? Mitől borulhatott ki? Nem jó ez így! Döntök és kávémat ledöntve felkapom magamra a tiszta göncöket, és autóba vágom magam. Sean lakásánál az idős portás épp a járdát söpri, mikor lefékezek. Kedvesen rám mosolyog és elém sétál.

– Kora reggel elrohant itthonról. – válaszolja meg kimondatlan kérdésemet. – Érte jött az egyik barátja, és elrángatta magával. Ha jól értettem a beszélgetésüket, akkor valami kísérletről volt szó, meg valami dolgozatról. – Megnyugodva biccentek az öregnek és utam most a melóhely felé vezet.

Odabent olyan, mint egy felbolydult méhkas. Mindenki rohangászik vagy a telefonon lóg, vagy gépel ezerrel. A folyosón bilincsbe vert bandatagok ülnek szépen sorban, mint a verebek a dróton.

– Mi a fasz történt? – kérdezem Jamest, amint meglátom. Felpillant és elvigyorogja magát.

– Te szexeltél! – neveti el magát. – Irigyellek! Amúgy bandák közti leszámolás volt a város melletti egyik farmon, ahol illegálisan bontottak lopott autókat! Meglett a Pontiacom is! – sóhajt lemondóan, mire most én röhögöm el magam. Két hónapja lopták el a kapitányság melletti utcából, fényes nappal. – Ne viháncolj annyit! Az egyik még egy darabban lévő furgonban a helyszínelők elég szép mennyiségű vért találtak! – na ez lelombozó volt. – Most tesztelik.

– A kesztyű amit a kórházban találtunk? – bólint és a rengeteg papír alól kirángat egy kék dossziét. A helyszínelők így jelzik, ha nyomra bukkantak. – Részleges ujjlenyomatot találtak a belsejében... – dünnyögöm. Olvasok és olvasok. Sajnos a töredékes ujjlenyomat nem azonosítható. Ezzel sem jutottunk előrébb, de legalább hibákat ejt végre. Ez is haladás...

Már épp indulnánk a helyszínre, amikor a laboros kolléga robban be.

– Ki foglalkozik a lövöldözéses üggyel? – ordítja el magát. Ez igen hatásos belépő és valljuk be, ebben a ricsajban és felfordulásban a legjobb módszer arra, ha valamit meg akarsz tudakolni.

– Ide! – nyújtja fel a kezét James és hasonló hangerővel válaszol. A srácon látszik, hogy az elmúlt időszakban nem alhatott sokat, és ahogy közelebb ér, még a vér is meghűl az ereimben. Nem más áll előttem, mint az én drágalátos egy éjszakásom! Mikor meglát egy pillanatra ő is megdöbben, majd elfordítja a fejét és elvigyorodik, majd rendezi arcvonásait és egy papírt nyom a kezembe.

– Azonosítottuk a vért, amit a furgonban találtunk! – Belelesek és le kell ülnöm.

– Ez komoly? – nézek rá hitetlenkedve. Bólint, majd felkap egy cetlit és lefirkant rá valamit, majd azt is a kezembe nyomja. „ Egy óra múlva szünetem van.” áll a cetlin. Bólintok és visszaírok. „A parkolóban várlak, megismered a kocsim.” Elveszi, és vigyorogva bólint, majd elsiet.

– Mit hozott? – veszi ki a kezemből a lapot. – Ez komoly? Végre valami! – üvölti el magát, majd az aktatoronyban kezd el keresgélni. – Megvan! A múlt havi áldozatunk, nevezetesen...Stuart Jones, másodéves egyetemista a szomszéd városból. Igazad volt! Lerakatnak használt minket...De most hogyan tovább? – dünnyögi, majd elmerül a gépében. Letelik az egy óra, és én kivonulok a parkolóba, de a srác sehol sincs...átrázott volna? Nem hiszem...Lehet feltartják a laborban. Elindulok a labor felé, és az első fehér köpenyest megkérdezem, aki az utamba kerül.

– Helló! Adam még bent van? – felpillant rám és megrázza a fejét.

– Öt perce sincs, hogy kiment szünetre...azt hiszem, a parkoló felé ment. – Hirtelen áthajt rajtam egy igen rossz előérzet.

– Ott nincs! Onnan jövök! – A pasi rám bámul a papírjai fölül. Alaposan végigmér, majd hatalmasat sóhajt és megrázza a fejét.

– Innen akkor is kb. öt perce lépett le! Ha onnan jöttél, akkor találkoznotok kellett volna, de az is lehet, hogy a klotyón dekkol, vagy az öltözőben van!
 – Ott senki sincs! – szólal meg mellettünk egy másik köpenyes agyas. – Eddig ott voltam, Adam nem jött be, illetve berobbant a táskájáért, aztán elrohant. – kotyog közbe, majd, mint aki jól végezte a dolgát elsétál. Belesek a klotyóra, de az is kong az ürességtől. Visszaballagok a parkolóba és elsétálok egészen a kocsimig. Itt viszont megáll bennem az ütő. A táskája a földön hever egy kisebb vérfolt mellett. Nem megyek közelebb, de már most sejtem mi történt. Előveszem a mobilom és hívom a partnerem.
 – James? Baj van! Azt hiszem a Doki megint lecsapott! – Elkáromkodja magát. – A parkolóban vagyok, itt lett volna találkám a laboros fiúval...a táskája itt van, de ő sehol sincs! – bontom a vonalat leengedem a kezem és körbenézek. Adják az égiek, hogy tévedjek!

Sean Matlock:

Nem hív nem keres még csak nem is szólít fel órán, megszűntem létezni. Lassan de biztosan eljutok oda, hogy tényleg ez is csak egy kísérlet volt. Az egész életem egy kísérlet. A szüleim kísérleteztek velem hogy fel tudnak e nevelni, az iskolában a tanárok, hogy zsenit neveljenek belőlem.

Megint az alkohol mellett döntenék, de sok a beadandóm így a Kagylóban ülök, hogy időre befejezzem a jegyzőkönyvem. Belép a múltkori sármőr, még mindig nagyon helyes. Először megköszönöm a felvigyázást és belevág a velejébe, nem teketóriázik sokat, nem is értem miért mesélni kezdek neki a Professzorral titkolt kapcsolatunkról. Aztán megjelenik ő, akit még csak látni se akartam a következő világ végéig. Bocsánatot kérek az önkéntes őrömtől és lelépek a suliba. Órára sietségemben összeszedem Robot, és néhány kérdést a mostani állapotomra nézve. Valahogy csak sikerül lebeszélnem róla, hogy kérdezgessen. Majd talán egyszer. Most még ahhoz is fáradt vagyok.

Csiga tempóra vált az idő amikor órán ülök és rohan amikor a beadandóimat kell elkészítenem.

Felhív, találkozzunk. Szívem repes, az én Professzorom vége gondol rám. Rohanok a megadott helyre.

– Matlock! – köszönt hidegen hisz még nyilvánosság előtt vagyunk.

– Professzor – biccentek és felzárkózom mellé, ahogy mindig is teszem mikor találkozunk. Csüngök szavain. Fáj ugyan bírálata mellyel munkámat szidalmazza, de nem érdekel. Beszél hozzám, megérint. Nem a lakása felé megyünk hanem egy félre eső a város másik felében lévő kis étterembe, néha szokott ide hozni, de nagyon – nagyon ritkán jövünk csak ide.

– Ünneplünk? – bukik ki reménykedve a számon.

– Hát... gondoltam megleplek – azzal leülünk és mindenek előtt elém csúsztat egy bonbonos csomagot. Csodálkozva bontom ki és megdöbbenek. – Nem tetszik? – kérdi csodálkozva.

– Öm... – nyelek egyet rendezem vonásaimat – Kávés bonbon? – csak hogy jól látok e.

– Igen – bólint büszkén – Hisz szereted nem?

– Az egyetlen dolog amit nem birok az a kávé, vagyis koffein – megkeményítem az arcom. – Köszönöm. Azt hiszem itt kell befejeznünk mindent. A kísérletet a laborban és ezt a kísérletet is. – felállok – Rád nyitottam... – nagy levegő, nem bőgjük el magunkat azonnal. – Rád nyitottam amikor egy egészen mást öleltél, csókoltál. Tudtommal megbeszéltük és leegyeztettük, ha nem kellek akkor közlöd. Ha pedig tényleg szeretsz akkor nem teszel olyat, ami arra utalna, hogy nem elégítem ki minden vágyadat. – még egy nagy levegőt veszek. – Istenhozzád.

Sarkon fordulok és megyek ki a kis étteremből. Ki a Professzorom életéből.

Alig érek haza és pakolom le a táskámat csengetnek.

– Igen?

– Engedj be! – dörren a hangja. Nem lehet neki nemet mondai, mert képes és a portással is össze veszik, és akkor engem kiraknak innen. Beengedem, a lakásba viszont nem fogom határozom el magam.

– Sean – kopog, mit kopog dörömböl az ajtómon.

– Igen – nyitom ki a biztonsági lánccal.

– Engedj be.

– Nem – rázom meg a fejem. – Nem tudom elhinni, hogy megcsaltál.

– Az nem megcsalás volt Konrád mászott rám. – mentegetőzne, de én láttam amit láttam.

– Persze... neked már csak így Konrád. Kérlek menj el.

– Nem hagyhatsz itt csak úgy!

– Miért nem?

– Mert nem engedem meg! – azzal benyúl a résen és megragadja a karom – Engedj be!

– Nem – sziszegem, erre még jobban megszorítja a felkarom – Eressz! – mordulok és dühösen meredek rá. Mintha álomból ébredne megrázza a fejét és elenged.

– Meg fogsz bukni félév végén. Bármit teszel nem engedlek át a tárgyamból.

– Ezt nem teheted meg! – rengeteg minden villan át az agyamon egyszerre, de egyik se marad sokáig mert még márt belém egy kést – Nem hagyhatsz el, mert hozzám tartozol. Legfeljebb én dobhatlak el mint egy használt óvszert szokás a kukába.

Elengedi a kezemet és itt hagy. Megtette. Kimondta és ezzel vége. Ezt akartam?

Nem sokáig gondolkodom felkapom a tárcám bele kukkantok az összeg negyedét hagyom csak benne és megyek. Az első utamba kerülő kocsmáig. Iszom amit találok és ki tudok fizetni és ami tudom, hogy kiüt.

Reggel Rob érkezik, hogy felkeltsen mert ma együtt tanultunk volna, hát én másnaposan nem igen fogok tudni tanulni.

– Gyerünk már, ne agonizálj itt nekem, a másnaposságra legjobb gyógyír még egy kis pia. – azzal lehúzat velem egy sört éhgyomorra. Végül csak neki esünk a tanulásnak. Leia is befut délutánra, és megyünk inni a három kész beadandó örömére.

– Mi baj van? – kérdi barátném a harmadik sör után – Nagyon el vagy kenődve...

– Ehhez a témához még nem ittam eleget – vallom meg, de Rob megelőz és már hozza is a tömény kört.

– Mesélj csak cimbi – vereget vállon.

– Nem kell ezen nagyon mesélni – lehúzom a pálinkát és megered a nyelvem – múltkor csak megcsalt, mit nekem egy kis csók egy kis tapi itt – ott, mit nekem az, hogy pont Konráddal – affektálva ejtem ki a tanársegéd nevét – teszi ezt. De hogy képes legyen kiszúrni a szemem egy doboz kávés bonbonnal! – kivágom az asztalra azt a nyamvadt bonbont.

– De hát ez azért nem akármilyen cucc – hűl el Leia.

– Engem az nem érdekel milyen cucc – hördülök fel – Mi az az egyetlen dolog amire allergiás vagyok? Na? Mi az? – rájuk meresztem szemeim, hátra hőkölnek.

– Ezt ne csináld – kéri Leia.

– Mit? – pislogok.

– Ne meresztgesd mérgesen a szemeidet.

– Oké – hátrébb húzódom – Szóval mire vagyok érzékeny?

– A koffeinre? – találgat Rob.

– Süllyedt – morranok. – Az egyetlen dolog amit nem birok és kikészülök tőle az a koffein. Ezért nem iszom kávét, energia italt és semmit ami tartalmazza. A kólát kivéve, mert ott a kátrány mindent elnyom. Erre ezt kapom tőle vigasz ajándéknak. – és vége kiborul a bili. Mondom csak mondom, az összes hibáját az összes rossz érzést amit kavart bennem, az elhidegülést. Néha ölelést kapok néha hátba veregetést. Pontosan úgy mint múltkor amikor miatta hisztiztem.

Ezek után össze folyik minden. Nem tudom, hogy kerülök haza, nem tudom miként kerülök megint egy kocsmába, és végül Dave kocsmájában landolok. Kép szakadás.

Karok ölelnek, megint fontosnak érzem magam. Felrémlik a professzor arca. Annyira szeretném szeretni, annyira szeretném ha szeretne.

Meleg takaró fojtogat. Rosszul vagyok. Hánykolódom és végre kievickélek a takaró fogságából.

– A francba – morgom és rohanok a mosdóra. Megölelgetem a fehér istennőt és kiadom a tetemes mennyiségű szeszt magamból meg azt a keveset ami tegnap lemehetett a torkomon. Hajnali négy óra van. Jesszusom. Milyen nap is van ma? Remélem szombat és nem kell holnap iskolába mennem. Most nem bírnám elviselni.

– Vizet... – nyöszörgöm és ülök a toalett mellett. – Ágyat – bambán körbe kémlelek.

A csapnál megmosom az arcomat. Lassan mozdulok csak hátha újra felkavarodna a gyomrom. Vissza vánszorgok a menedékembe és befúrom magam a még meleg takaró alá. Zavaros álmot látok arról a helyes férfiról aki vigyázott rám. Jött értem, kocsiba rakott, felhozott az ágyamba, levette a ruhámat, szeretett, és pirongatóan mély érzelmeket táplált irántam.

Már a legjobb résznél tartok mikor is dörömbölnek.

– Nyitom már – krákogom és kivánszorgok az előszobába – Ki az?

– Robert vagyok te ütődött!

– Robert?

– Rob! – az agyam még mindig homályos de azért kinyitom az ajtót a hangja ismerős.

– Szent szar! – kapom a reakciót – Hogy a picsába nézel ki? – azzal betuszkol fürdeni, elzavar borotválkozni (nem mintha olyan nagyon kéne, csak a pelyheim hosszabbak a szokottnál).

Amint szalon képesnek titulál, a vállamra rakja a táskát és vonszol maga után. Magyaráz valamit egy hirtelen előre hozott zh – ról, meg egy feleletről. Nem izgat a dolog. Menjünk. Jöjjön aminek jönnie kell.

Egykedvűségemből persze azonnal felráz az, hogy nem bukok meg azonnal a zh – n. A feleletem is jól sikerül, bár rosszallja a tanárnő, hogy karikásak a szemeim, bocsánatot kérek tőle, és rá fogom, hogy sokáig tanultam. Elhiszi. Általában jó tanulónak számítok, de persze nem viszem túlzásba.

Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor végre kiszabadulok a kampusz épültéből.

– Ma iszunk? – kérdi kicsit tartva Leia.

– Nem – böffentek egyet – Még nem hevertem ki a tegnap estét.

– Jól benyalhattál valamit – rázza meg a fejét Rob. Vállat vonok. – Akkor mit csinálsz ma este?

 – Azt hiszem alszom. – nagyot sóhajtok. – Elegem van ebből a szutyokból – azzal fejem vakarva búcsút intek nekik. Otthon viszont nagytakarítás után nem tudok magammal mit kezdeni. Elindulok sétálni. Tudom, hogy veszélyes éjszaka egyedül. De hát kit érdekel. Most még az se tud meglepni ha megölnének. A rendőr kapitányság mellett sétálok el és látom azt a nyomoronc Konrádot amint szóba elegyedik valakivel, majd elsétálnak valahova. Lehet, hogy mégse volt közte és a Prof. között semmi? De akkor mért hívta a keresztnevén? Tudom, hogy kollégák, de akkor is. Vállat vonok és megyek tovább.

Lassan kezd hűvös lenni. Haza kéne mennem. A telefonom hajnali négyet mutat a város lassan ébredezik. Ahogy befordulok a hetedik utcába fényszóró villan és megvakulok egy pillanatra. Neki tántorodom a falnak és sűrűn pislogok. A gyenge hajnali szél hangokat sodor felém

– A francba már. – mintha már hallottam volna valahol. Ajtó csapódik és a fényszóró elhúz mellettem. Csend borul rám. Amint vissza nyerem látásom tovább indulok. Ahol eddig a kocsi állt furcsa tócsa keletkezett. A gyér utcai világításnak köszönhetően annyit kiveszek, hogy sötét. És nem olaj mert az csillogna szivárványosan. Továbbmennék de egy hangos puffanás megállít. Eldőlt valami. Ezzel még nem lenne baj, de... rohanvást érkezem meg a fehéré vált testhez. Nem mozdul, még mindig vérzik. Mit tegyek? Jesszusom mit tegyek? Segítség? Segítség!!

Kétségbe esetten rohanok ki a sikátorból körbe nézek, járókelő vagy bármilyen jármű sehol. Kotorászok a zsebembe és remegő kezekkel kotrom elő a telefonom.

– Jó estét miben segíthetek? – kérdezi unottan egy férfi hang.

– Jó.... jó... jó estét – habogok – Tttttatataláltam... találtam egy testet – nagyot nyelek.

– Tessék? – mordul a fazon – Ne szórakozz velem kis apám.

– Nnn. Nem szórakozom – nyeldekelek – Találtam egy testet... itt fekszik, el van vágva a torka, még vérzik – kétségbe esetten nézek az ég felé – Kérem segítsen, mit tegyek? – a vonal túl végén hangos szóváltás majd egy másik ismerősebb férfi hang szól a készülékbe.

– Jó estét – köszön – Hogy hívnak.

– Sean, Sean Matlock – hebegem – itt... itt van egy...

– Nyugodj meg Sean – szavaiból sugárzik a nyugalom nem tudok más tenni szót fogadok. – Hol vagy?

– A hetedik utcában.

 – Elég hosszú a hetedik út, ház szám? – firtatja és olyan könnyeden beszél, hogy felelni is tudok. Kéri menjek el a sarokig és várjam meg ott a mentősöket akik úton vannak.

– És a srác? – kérdezem meg megint remegésre vált testem. – Neki is tudnak segíteni?

– Rajta is fognak segíteni. – ígéri és még kéri maradjak vonalban mondjam el a kollégának az adataimat amíg oda sétálok a sarokra.

Minden kérdésre felelek. A mentős megérkezik és kipattannak a kocsiból. Egy megtermett nő megragad és leültet, belevilágít a szemembe és csettintget kérdezget.

– Annak a fiúnak több segítségre van szüksége – intek a sikátor felé. Döbbenten néz rám, majd elmosolyodik.

– Semmi baj – megölel – A többiek majd segítenek neki. – Bele burkol egy hatalmas lepedőbe.

Rendőr autók érkeznek és megjelenik Ő is!

– Sean?! – csörtet oda hozzánk – Jól vagy?

– Én igen – felelem és megint csak szorongatást győzvén kimondom – de az a srác nagyon rossz bőrben van, vele kéne foglalkozni, nem velem.

– Vele már foglalkoznak – biztosít miután megnézte ahogy a másik mentőautóból kipattanó egyének oda rohannak. – Te jól vagy?

– Sokkot kapott, és van egy kisebb megfázása. Egyébként jól van. Bár lehet, hogy a kimerültség miatt, és a sokk hatására idegösszeomlást is kaphat!

– Haza viszem – rendelkezik.

– Anderson! – kiált egy másik fazon a sikátor bejáratától.

– Ne mozdulj innen! – int még nekem és rohan a szólongatóihoz.

Dean Anderson:

Idegesen sétálok fel – alá a parkolóban. A kollégák már tőlem kezdenek kikészülni. Adam eltűnt. Pedig ez a kapitányság parkolója. Ha valaki innen rabolta el, az vagy nagyon magabiztos, vagy nagyon hülye! Le kéne higgadnom, sajnos biztos vagyok benne, hogy nem fogja túlélni, főleg ha a Doki vitte el. De várjunk csak! Adam nem barna hajú és nem is egyetemista!

– James! – futok társam elé. – Lehet, hogy nem a Doki volt! Adam nem barna hajú és nem is egyetemista! – ragadom meg a vállait. – Akkor még lehet, hogy van esély arra, hogy életben legyen! – remény villan a szememben, tudom. Nem vagyok szerelmes, de basszus! Akkor is felelősnek érzem magam érte!

– Nekünk, most máshová kell mennünk! – néz határozottan rám. – Most hívta valaki a 911-et, és bejelentést tett, hogy elvágott torkú férfit talált egy sikátorban! Most, oda kell mennünk! Hallod? – bólintok és hagyom, hogy elvezessen. Adja az ég, hogy ne Adam legyen az! Ha a Doki vitte el akkor van időnk! Nem öl azonnal...ugye? Ugye nem azért csinálta, mert közelebb jutottunk hozzá? Nem megyünk messzire, csak a Hetedik utcáig. Már ott áll két mentő...és ott van Sean is! Mit keres ő itt ilyen késő éjjel?

A Mentős tájékoztat az állapotáról, én pedig döntök. Hazaviszem, de hozzám.

– Anderson! – kiált rám egy egyenruhás a sikátorból.

– Ne mozdulj innen! – mutatok rá, és elrohanok. James jön elém és megragadja a karom.

– Dean! Légy erős! – elég ennyit mondania. Adam! Mintha lassított filmet látnék, úgy érzékelem, ahogy James felemeli a fehér lepedőt, amit a mentősök terítettek rá. A teste meztelen és teli van mély vágott sebekkel. Gyönyörű arcát is vér borítja, alatta sápadt bőre szinte világít, hatalmas szemei, amik zafírként világítottak a gyönyör pillanatában, most tompán nézték a semmit. Térdre esek a felismeréstől. A nyomok...a sebek...mind, mind a Doki keze nyomát viselik. A szívem erősebben kezd verni, amikor felfogom, az egyenruhás szavait. Sean látta elhajtani a gyilkost! Űzött vadként rohanok vissza a mentőhöz és ragadom meg Seant.

– Biztonságba viszlek! – hadarom ijedt tekintete láttán. – Láttad ki húzott el innen? – Tétován megrázza a fejét, de szó nélkül követ. Egészen a kapitányságig húzom magam után, szerencsétlent szinte bevágom a hátsó ülésre, majd padlógázzal indulok meg vele. Félúton meggondolva magam Dave kocsmája felé kanyarodok.

– Hová viszel? – kérdezi ijedten. Egész testében rázza a hideg, ezt még a visszapillantó tükörben is látom.

– Szükségem van egy italra! – válaszolom kissé idegesebben, mint szerettem volna.

– És ki fog utána vezetni?

– Taxizunk. – válaszolom, majd lefékezek a Kagyló előtt. Háromszor fut neki, hogy megfogja a belső kilincset, de annyira reszket, hogy inkább én nyitom ki neki. Könnyes szemei megint csak a szívritmusomat növelik. – És ahogy elnézem neked sem ártana egy erősebb löket! – Besétálunk a kocsmába, ő pedig végig a karomat fogja. Idegesen néz körbe, szinte érezni, hogy nem vesz levegőt, majd egy hatalmas sóhaj után a szokásos asztalunk felé irányít minket.

Sean Matlock:

Elsuhan mellettünk az ébredő város a hajnal első sugarai megindítják hidegrázásom.

– Hova viszel? – mikor feltűnik, hogy nem a lakásom felé megyünk. Valami italfélét emleget. Viszont én nem akartam inni most. Pont azért sétáltam át egész városon. Zaklatottan várom, hogy megálljunk. Nem rég volt kisebb problémám az autók és a száguldozás miatt.

Végre megérkezünk. Belépünk a kocsmába, túl közel vagyunk az egyetemhez, reggeli órák vannak. Ilyenkor szoktak ők is kijönni még meginni egy kávét az első óráik előtt, nem akarok velük találkozni, nem akarom látni ahogy boldogok. Főleg azt nem, ahogy felhúzott orra mögül lenéz rám. Néz s pillantásával közli semmi és senki vagy. Körbe kémlelek. Nincsenek itt. Kieresztem a betartott levegőt és megnyugszom. Konrád sincs, pedig ő még akkor is bent van, amikor még csak órája sincs. Azt hiszem a megszokott hely jó lesz, oda irányítom magunkat és leülünk.

Önkéntes testőröm alaposan végigmér, majd rendel valamit, nem figyelek oda egy egészen más dolog köti le a figyelmem. Még mindig nem tudom a nevét és ez zavaró.

– Ne haragudj – szólok mikor végre le ül – De hogy is hívnak? – hökkenten néz rám, majd mintha mi se lenne természetesebb kezet nyújt.

– Dean Anderson, nyomozó, állok szolgálatodra – még megtoldja egy mosollyal és ha nem lennék annyira ideges és zavart a mai este miatt, azt hinném el akar csábítani.

– Szia – rázom meg a felajánlott kezet – Sean Matlock egyetemi hallgató. – biccent és végre megérkezik a várva várt ital.

– Jól gondolom, hogy az elmúlt napok italozása miatt inkább egy forró kávéra vágynál, de megsúgta itt egy beépített emberem, hogy nem fogyasztasz koffeint így maradt a forró csoki. – mellékeli a magyarázatot mikor csodálkozva nézem az elém érkezett csészét. Hálásan el mosolyodom és egy kis cukor hozzá adásával neki állok elfogyasztani. Meggyötört gyomromnak jólesik a forró folyadék és még jobban esik az édesség a lelkemnek.

– Miért vigyázol rám? – bukik ki a következő kérdés.

– Hmm... – elgondolkodik és megint végig mér – Nem igazán tudom, talán elveszettnek tűntél és mint nyomozó az a tisztem, hogy védelmezzem az elveszetteket és megtaláljam nekik amit elvesztett.

Pislogok párat és nem értem még mindig.

– Ennek mi köze ahhoz hogy ide rángattál miután haza is mehettem volna végre... – elhalkul a hangom – Nem is akartam igazán haza menni... most olyan rideg minden.

– Miért? – firtatja, és igazi kíváncsiságot látok a szemében. Kicsit mérlegelek, és mivel a kialvatlanság és szeretethiánya győz, elkezdek mesélni a figyelmében sütkérezni annyira jólesik.

 – Anyámék autóbalesetben haltak meg az országúton, egy kamionos elaludt, nem nagy cucc, nem is lett belőle nagy tárgyalás, a kulcs momentum az volt hogy nem az igazi szüleim voltak hanem a nevelőim. Anyám lelécelt mert megijedt mikor megszülettem és inkább ott hagyott a dokiknak. Innen ismerem Robot, gyerek kori haverok vagyunk már a cumis üveget is csereberéltük, legalábbis ezt mesélte Diana nagymama. – nagyot sóhajtok – szóval eredetileg a szüleim élnek, semmilyen pénzbeniség nem jár nekem. Meg még ráadásnak oda is akartak küldeni. Szerencsére Rob segített melót találni és még egy olcsó jó lakást is. Az egyetem így folytatódhatott. A szüleim halála után ismertem meg a Professzort kedves volt, figyelmes, és alig éreztette csak, hogy van köztünk pár év differencia. Jó volt vele... – ránézek és inkább hagyom a részleteket – de pár napja ennek is vége szakadt. Rajta kaptam egy másik alakkal, és ezek után még vigaszdíjként hozott nekem egy kávés bonbont! – dühösen meredek a forró csokimra. Amiben lehetett valami turpisság, mert egyre jobban ég a fejem. Gyanakodva pillantok fel Davere, aki vigyorogva rám kacsint. Megint lepillantok a bögrémre, megszimatolom, tehát kaptam bele egy kis rumot. Megint ránézek a csaposra. Még mindig vigyorog, mint a tejbe tök. Összevonom a szemöldököm, végül is, nem mindegy? Megrántom a vállam és megiszom a maradékot. Alig koppan a csésze a tányérjában.

– Kérsz még egyet? – veti fel Dean somolyogva.

– Jöhet – sóhajtok fáradtan – Lehet, hogy itt fog érni az éjszaka.

– Az nem fog megtörténni! – áll fel a nyomozó és máris hozza a következő kört.

– Miért vagy ebben olyan biztos? – firtatom mikor leül.

– Mert koronatanú vagy és ki vagy téve a veszélynek, vagy az őrsön éjszakázol vagy felügyelet alatt.

– Felügyelet? – cincentek egyet – nem vagyok már pelenkás, hogy felügyelet keljen az alvásomhoz. Tegnap este is tökéletesen jól megoldottam a problémámat és egyedül lefeküdtem aludni!

– Persze miután sík részegen haza segítettelek. – kontrázza rá kuncogva.

– Akkor nem álmodtam? – csodálkozva nézek rá.

– Dave felhívott, hogy itt fetrengesz és haza kéne vinni téged, így nem rakna taxiba.

– Hmm... – kis szégyenérzettel lehajtom a fejem – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok.

– Csak fogadj szót. – simít végig arcomon. Nyomában még forróbbá válik a bőröm.

– Csak ha nem száguldozol örült módjára – kötöm ki szinte suttogva.

– Megegyeztünk – kezet nyújt elfogadom és újra vigyorgok mint a vadalma. Elfogy a második kör is a kellemesen felmelengető italból.

– Dave – szólok a csaposnak – Ez miért nincs rendesen a rendelési listában? – kérdezem enyhén kibillent világgal.

– Mert csak ritka jó vendégeknek jár, na meg a törzsvendégek úgyis tudják mit mivel lehet, illik keverni. – feleli a kérdezett és törölgeti tovább egyik poharát.

– Nem számítok törzsvendégnek? – méltatlankodok még egy picit, de ezt már inkább csak a bögrémnek szánom.

Dean Anderson:

A kocsmában most kivételesen nincs tömeg. Látszik, hogy vizsgaszezon lesz. Miután riadt kis madárkámmal leülünk intek Davenek, aki cinkosan rám vigyorog és kihozza a sörömet Seannak meg egy csésze rumos forró csokit. Van egy sejtésem, hogy a srác nem ismeri ezt a trükkjét. Mikor rákérdez a nevemre meglepődök. Hiszen bemutatkoztam...vagy mégsem? Ki tudja!

– Dean Anderson, nyomozó, állok szolgálatodra! – küldök felé egy meleg mosolyt is hozzá. Beszélni kezd, bennem meg egyre nő a vágy iránta. Azok az ajkak...hogy miért vigyázok rá? Most valljak meg mindent? Nem lehet...ő is csak elhagyna...vagy nem?

– Hmm... – elgondolkodok és megint alaposan végig mérem – Nem igazán tudom, talán elveszettnek tűntél és mint nyomozó az a tisztem, hogy védelmezzem az elveszetteket és megtaláljam nekik amit elvesztett.

Pislog rám párat, majd belelendül élete történetébe. Nem volt egyszerű neki eddig. Valami azonban felkelti a figyelmemet. A professzora. Valami hibádzik nála, ha megcsalta ezt a szépséget! Ekkor jön rá a turpisságra és kikéri magának, hogy ő nem számít törzsvendégnek? A második kör végére alaposan ellazul, de még nem részeg, és ez pontosan így a jó. Fizetek és ő ellenállás nélkül követ. Persze, hiszen ki akarna az őrsön éjszakázni, amikor egy kényelmes ágyban is alhat? Némán jön mellettem, majd ugyanígy tesszük meg az utat a lakásomig is. Az ajtóban azonban tétovázni látszik.

– Nem foglak megenni! – vigyorgok zavart arcát látva. Ami pillanatok alatt vált érett paradicsom pirosra. – Ejnye! Miken jár az eszed? – fejemet rázva és kuncogva vezetem be a lakásba, ahol még tisztán érezhető Adam parfümje. Adam. Miért? Ő annyira kiesik a Doki áldozatainak köréből! Egy kellemetlen gondolat ver tanyát a fejemben.

– Öhm...bocsi, de merre van a mosdó? – zökkent ki a gondolataimból Sean halk hangja.

– Az első ajtó jobbra. – mutatom meg az irányt. Zavartan bólint és elvonul a fürdőmbe. Adam esete jár megint a fejemben és a gondolataimat meg is osztom SMS formájában James – szel. Közben a házi bárból előveszek egy jó kis japán piát, ezt még valamelyik exem hagyta hátra...beleszagolva érzem, hogy ez a tökéletes választás mára. Öljünk pár agysejtet, kinek is kellenek azok? Ekkor jut eszembe, hogy Sean elég régóta bent van már a fürdőben.

– Sean? – kopogok az ajtón. – Minden oké? – nem válaszol, de ha jól hallom rendesen szipog. Kinyitom az ajtót és ő ott ül a fürdő padlóján, karjaival szorosan öleli a térdeit és hang nélkül zokog. Leguggolok elé és a hátát kezdem el simogatni. – Sss! Semmi baj! Semmi baj! – Ahogy ölelem úgy bújik egyre jobban hozzám. Az elfogyasztott alkohol és az érzések, amiket kelt bennem, nincsenek jó hatással a farkamra. Mélyeket lélegzem, hogy lehiggadjak, de ez sem segít, mert az illata, mint valami afrodiziákum hat rám.

Mire megnyugszik, én gazdagabb leszek egy szép kis merevedéssel, ami az ő figyelmét sem kerüli el. Hatalmasra tágulnak csodaszép szemei és arca elpirul. Életemben először zavartan érzem magam. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy csak ki akarom használni őt és ezt az egész helyzetet. De a vágy, hogy csókolhassam, hogy érinthessem, hogy vigaszt nyújthassak neki erősebb, mint a józan eszem. Lassan hajolok ajkaira, és lágy csókot hintek rá. Az íze egyszerre sós és édes. Felemelkedve mélyen a szemébe nézek, de ott csak kíváncsiságot látok. Elnyílnak ajkai egymástól ahogy levegőt vesz, és nálam kikapcsol az értelem. Újra fölé hajolok és ismét megcsókolom, de most már nyelvemmel feltérképezem a szája belsejét is. Kezdetben nem viszonozza, de el sem húzódik tőlem. Ám nemsokára karjai körém fonódnak és szorosabban von magához. Hatalmasat sóhajt, ahogy viszonozni kezdi csókomat.

Felkapom az ölembe és átsétálok vele a hálóba, ahol a lehető legóvatosabban rakom le őt. Szemei az enyémeket fürkészik, szívem majd’ kiugrik a helyéről. Olvadt csokoládé...

– Olvadt csokoládé – mondom ki hangosan is, mire felvonja szemöldökét. – A szemed. – magyarázom zavartan. – Engem az olvadt csokira emlékeztet. – Újfent elpirul, de látom, hogy jól esnek neki szavaim. Lágyan cirógatom arcát, nem tudok betelni bőrének puhaságával. Pillantása folyamatosan az enyémet kutatja. – Csodaszép vagy! – suttogom el gondolataimat neki. Egy könnycsepp gurul végig arcán, de nincs ideje lefolyni kecses nyakára, mert lecsókolom. Válaszként egy mélyebb sóhajt és talán egy halk nyöszörgést kapok. Megismétlem a csókot, ám most végig nyalok a nyakán is, puha puszit ejtve a füle mögé, lágyan megharapom a fülét, mire hangosabban nyög, kezei szorosabban markolják pólómat. Mély levegőt veszek és mélyen a szemébe nézek.

– Ha nem akarod, akkor most állíts meg, mert ha... – nem tudom befejezni, mert most ő csókol meg engem. Forrón, szenvedélyesen, éhesen. A vágy pillanatok alatt lángol fel bennem, és kezeim önálló életre kelve bejárják egész testét, lehámozva róla a ruhákat. Ajkaim minden egyes felszabaduló bőrfelületet bejárnak, sóhajokkal és nyögésekkel jutalmazva. Ahogy nyelvemmel megérintem remegő, ám eléggé kemény farkát szinte felkiált meglepettségében és élvezetében.

– Ezt...még...soha... – lihegi, és behunyt szemekkel élvezi ajkaim játékát. – Soha...nem... csinálta...még...senki! – Megborzongok. Tőlem kapja élete első ilyen jellegű kényeztetését! Mit csinált eddig az a marha? Egy ilyen testet, egy ilyen szépséget szinte bűn nem kényeztetni, simogatni, csókolni. Lágyan, szenvedélyesen. Agyam ezerrel pörögne, ám megálljt parancsolok neki és minden tudást, amit ezen a téren birtoklok bevetek, hogy a lehető legjobb és legintenzívebb kényeztetést adjam meg Seannak. Nem tudom mennyi idő telik el, de szerelmem...igen a szerelmem egyre csak nyöszörög és kiáltozik alattam, mire végre birtokba veszem testét. Minden lökés, minden mozdulat az ő élvezetét hivatott növelni, és ezáltal az én gyönyöröm is csak nő. Ilyen hát az amikor olyannal szeretkezek, aki többet jelent nekem, mint egy ágymelegítő? Mint egy – egy éjszakás kaland? Mert ha minden alkalom ilyen gyönyörteljes, akkor akarok még belőle!

Fáradtan és elégedetten ölelem magamhoz kedvesemet, akinek ismét könnyek buknak ki szeméből.

– Ne haragudj! – szabadkozik szipogva. – Csak...csak...én... – dadog és én tudom mire gondol.

– El tudod mondani mit láttál az éjjel? – hümmögve bólint, majd elmeséli, hogy bánatában előbb inni akart, de meggondolta magát és sétálni indult. Elhaladt a kapitányság mellett, ahol látott két alakot beszélgetni, majd beszállni egy kocsiba és elhajtani. Nem nézte meg a rendszámot, feltételezte, hogy azok ketten zsaruk. Aztán tovább bóklászott és majdnem elütötte egy autó. Ám előtte hangos káromkodást hallott a sikátorból, ahol rátalált Adamre. Itt szakad el nála a cérna és most már végre hangosan zokog. Szorosabbra fonom karjaim a teste körül, lágyan ringatni kezdem amíg megnyugszik és elalszik. Ujjaimmal finoman simítom le az utolsó sós cseppeket, lágy puszit adok homlokára, majd én is követem őt az álmok békés földjére, bízva a reggelben, hogy ő még akkor is a karjaim között lesz.

Ám reggel csalódnom kell. Mire felébredek Seannak nyoma sincs. Hagyott egy üzenetet, hogy sajnálja. Sajnálja? De mit? Mit sajnálsz Sean?

Valljuk be ez szíven ütött a dolog. A dohányzó asztalon még ott virít a szakés vagy milyen üveg. Felkapom és hatalmasat kortyolok belőle, amit rögtön a következő pillanatban meg is bánok. Rohadt erős! Pittyeg az elektromos nyakörvem, vagyis a mobilom. Tíz nem fogadott hívás és kétszer ennyi „ Hol a faszban vagy?” tartalmú SMS Jamestől.

– Már csak ez hiányzott! – morgom, ám ekkor beugrik az utolsó áldozat. Adam. Kelletlenül hívom vissza a társamat, és miután telefonon keresztül leordította a hajamat. Elmondja, hogy mi is történt, amíg én Seannal voltam. A halottkém szerint bárki követte is el a gyilkosságot, az egyértelműen nem a Doki, csak egy másoló, vagy a Doki valamiért hibázott. Adam testében ondót találtak, és a vérnyomokban két DNS – t sikerült elkülöníteni. Folyik az azonosítás. Ez kicsit eltereli a figyelmemet összetört szívemről.

A hétvégét bent töltöm az őrsön. Próbáljuk azonosítani az elkövetőt, mindhiába. Ha ez így megy tovább a főnök kénytelen lesz a nyakunkra hozni az FBI – t, amit ha lehet elkerülnénk. Éjjel – nappal hajtjuk a nyomokat, keressük az esetleges szemtanúkat, újra meg újra meghallgatjuk az áldozatok hozzátartozóit, barátait, ismerőseit és mindenkit akivel kapcsolatba kerültek. Ekkor tudom meg azt is, hogy Adam is egyetemista volt. Utolsó szemeszterét gyűrte, nálunk csak a szakmai gyakorlatát töltötte, de annyira jól csinálta, hogy félállásban már itt is dolgozott. Nem volt senkije sem, ám furcsa módon nem is az itteni egyetemre járt, hanem a szomszéd város egyetemére. Ez furcsa...

És persze ott van Sean. Az ominózus eset után két napig nem hallottam felőle, majd egy SMS – t küldött, hogy a Kagylóban vár rám este, ha végeztem. Vajon mit akarhat tőlem, miután otthagyott, egyértelműsítve, hogy megbánta azt, hogy lefeküdt velem?!

Ám este nem találom a Kagylóban, csak egy üzenetet hagy, hogy sajnálja, de mennie kellett, nem tudott megvárni. Ezek után nem is csoda, hogy felszedem az első arra kapható srácot és végig kefélem vele az egész éjszakát. Mert számomra ez már csak kefélés, egy módszer, hogy megszabaduljak a feszültségtől, ami bennem tombol.

Eltelik egy újabb hét. Az ügy megrekedt. Mérgesen hajtok a Kagylóhoz, hogy Dave isteni házi pálinkájával nyugtassam magam és az igencsak szar napomat. Meglepetésemre Seant ott találom a szokott asztalánál. Ugyanolyan szomorú a tekintete, mint amikor legutóbb találkoztunk.

– Nocsak! – lépek elé. Mérges vagyok rá, és azt akarom, hogy fájjon neki. – A professzorocskád megint ejtett? – hangomból csak úgy ömlik a gúny. Szerencsétlen srác megrándul a hangom hallatán. Rám emeli szomorú csokiszín szemeit, és elenged egy lágy, de szomorú mosolyt.

– Úgy valahogy... – suttogja és egy szuszra felhajtja az italát, ami után elég rendes köhögő rohamot kap. Én egy ostoba fasz vagyok! Állapítom meg, mikor leülök mellé és elmeséltetem vele, hogy hová a francba is lépett le ennyi időre. Dave közben folyamatosan rakja elém a pálinkámat.

A másnap reggel mellette talál. Nem igazán vannak emlékeim az előző estéről, így a hasogató fejemmel együtt nagy nehezen kikászálódok mellőle az ágyból. Hosszú percekig nézem a békésen alvó arcát, és ekkor eszembe jut az exem kívánsága: „Kívánom, hogy veled is így bánjon az akibe beleszeretsz!”

Hát igen! Ez egy szívből jövő „jó” kívánság hatalma. Akármennyire nem akarom őt szeretni, a szívemnek nem tudok megálljt parancsolni. Még most is szeretem őt. Talán...nem! Ez nem én vagyok! ÉN hagyom el a szeretőimet! ÉN nem szeretek senkit sem! Nem! Ez kizárt! Idegesen kapkodom magamra a ruháimat, bár a bal zoknim valahol elveszett, de most nem ez a fontos! Saját érzéseimtől fojtogatva menekülök el Sean lakásásról, hogy belevessem magam a munkába és a szórakozásba.

Sean Matlock:

Lehet, hogy most már eljutottam arra a szintre, hogy mindegy ki foglalkozik velem, örömmel fogadom? Nem hiszem. Nem vagyok éjszakai pillangó, aki bájait és egyebeit pénzre váltja. Mégis az éjszaka, gyönyörűséges volt. Ennyire még sose éreztem, hogy valaki törődne velem. Nem sok kapcsolatom volt, mert ha a testem oda adom valakinek akkor a szívem és a lelkem is megkapja. Mégis itt... itt most nem tudom mi történt pontosan. Annyira jól esett Dean törődése, annyira szükségem volt arra, hogy csak velem foglalkozzon. Mosolyogva nézem ahogy szuszog az ágyban mellettem. Egyébként ravaszkás mosolya most megszelídült az arcán, és egy csöppnyi törékenységgel próbálja fejét még mélyebben fúrni a párnába. Kisimítok egy fekete tincset a homlokából beletúrok rövid hajába. Olyan selymes, olyan jól esik. Puszit nyomok arcára. Elnézném még, de a telefonom csipog. SMS érkezett egy ismeretlen számtól. Lehet megint munkát ajánlanak? De nem munka, csak egy kérlelő üzenet, hogy térjek haza és beszéljük meg és hogy ha van kedvem tartsak vele egy kellemes kikapcsolódásra. Miért most? Már kezdtem volna túl lendülni, már kezdett jobb lenni, már itt az újra kezdés lehetősége. Azt hiszem elmegyek, hogy megbeszéljük, hogy vége. Nem akarom azt, hogy nincs egy lezárt ügyem és belekezdek egy másikba.

Nehéz szívvel kikelek az ágyból és összeszedem magam. Még írok egy cetlit, hogy ne haragudjon rám, hogy itt hagyom.

Haza megyek az ajtóm előtt ott rostokol Professzor.

– Hol voltál? – kérdi zaklatottan.

– Nem hiszem, hogy több köze lenne hozzá, mint amennyi az órán való hiányzásomhoz van.

– Sean – megfogja a karom és maga felé fordít. Csókja hirtelen ér, meg is lepődöm. Kérdések tömkelege száguld át a fejemen.

– Bolond voltam – lenyomja a lakásom kilincsét, nem nyílik – Kérlek hadd magyarázzam meg – nagyot sóhajtok. Azt hiszem egy esélyt megérdemel, legalább a magyarázatra.

– Rendben – nagy nehezen kinyitom az ajtót és beengedem a lakásba melyben a káosz uralkodik. – Mostanában nem igazán volt kedvem pakolni, szóval rendet ne várj.

– Még sose jártam nálad – hökken meg.

– Pedig voltál már itt egyszer. Bár csak én szaladtam be a táskámat lerakni.

– Nem voltam bent. – erősíti meg a dolgot.

– Szóval mit is akartál mondani?

– Szeretnélek kiengesztelni. Bolond voltam, hogy elhanyagoltalak, szeretném jóvá tenni a hibámat. Valamint megkérni, hogy gyere el velem. A hétvégét otthon töltöm és szeretném ha csatlakoznál hozzám hogy kellőképpen kiengesztelhesselek ballépésem miatt.

– Azt ugye tudod, hogy nem bízom már szavadba? – firtatom lazán.

– Igen – feláll – de a tested reagál – azzal magához ölel. Megremegek. Dean érintése még mindig bőrömön siklik és most ezek a durva rántások nem tesznek jót kicsit meggyötört testemnek. De még, hogy meggyötört, annyira még nem volt kiszáradva a szám. Olyan gyönyöröket mutatott meg, nem is képzeltem, hogy ilyen fokon képes vagyok az orgazmust átélni.

– Reagál, miért ne reagálna, hisz minden mindenre reagál. – mordulok és eltolom magamtól.

– Nem akarsz velem jönni?

– Nincs rá okom igazán. Na meg, mit tennék ott? Hisz te el leszel a drága Konrádoddal. Mi keresni valóm lenne ott?

– Konrád egy ballépés volt.

– És mi a bizonyíték arra, hogy nem fogsz megint félre kacsázni?

– Csak a szavam.

– Nekem az nem elég!

– Akkor hagyd, hogy bebizonyítsam, gyere el velem!

– Hova?

– Kimegyek a nyaralóba, pihenni, rákészülök a vizsga szezonra, hisz most lettek vége a zh – -knak.

– Nem jön a segéded? – firtatom.

– Nem – biztosít.

– Rendben – furán nézek rá. – Nem kapsz több esélyt. – megfenyegetem az ujjammal, erre elneveti magát és megcsókolja ujjhegyem.

– Kapd össze magad, egész hétvégére megyünk.

Megrázom a fejem. Miért hagyom magam ilyen könnyen? Miért nem raktam ki a lakásból és folytatom Deannal azt a forró éjszakát? Mert hülye vagyok és hűséges. Még akkor is ha megcsalt ez a marha. Már együtt voltunk két évet. Rengeteg mindenen átsegített ezalatt az idő alatt.

A ház csodálatos, nem is tudtam, hogy van egy ilyen telke. A külváros peremén, szép rendezett kerttel. A fákon néhol még gyümölcsök cidriznek.

– Az alma még jó, szedjél nyugodtan. – int a pirosló almák felé a fán.

– Honnan van ez a kerted?

– Alig fél éve vettem, és gondoltam amikor végzel végre az egyetemen ide költözöm veled, leteszed a jogsit és nem lesz gond a furikázással sem. Csendes, béke van, madár csicsergés. Pont ahogy szeretted volna mindig is.

– Igen említettem párszor a dolgot. – nyugtázom, leszakítok egy almát. Beterel az épületbe és körbe vezet. A hátsókertben van egy kis medence, valamint egy kis rönk faház, a kertész szerszámainak.

A nappali világos, az étkező egyben van a konyhával, mégis tágas. Az emeleten vannak a hálószobák.

– És ugyan miből futotta erre?

– Bevallom – cinkosan közelebb hajol – örököltem a házra való pénzt. Akitől örököltem kikötötte, hogy csak egy nagy dologra költhetem, hogy emlékezzek rá.

– Aha... – nyugtázom és kimegyek a hátsó kertbe. – Szép. – összegzem a látványt.

– Tényleg csoda szép – azzal átöleli derekamat. – Most pedig megmutatom neked milyen kényelmes is az a francia ágy. – betessékel a meleg házba felvezet az emeletre, nem enged szóhoz jutni, csókjai elnyomnak mindent. Fullasztóak és nem olyan édesek, mint amilyennek éreznem kéne őket. Vívódva hagyom, hogy azt tegyen a testemmel amit akar. Az együttlétet nem élvezem, nem feledteti el velem Deantől kapott csókokat, nem feledtet semmit. Csak még nagyobb űrt kongat meg bennem. Oda adtam a lelkem a nyomozónak. Nem vitt kevesebbet. És itt fekszem az én Professzorom alatt, aki rengeteg mindenben segített és most mégis, nem érzek mást csak csalódottságot. Nem élvezem ahogy nyelve rohangál a mellbimbómon. Nem esik jól enyhén nyirkos, hideg tenyerének érintése. Dean tenyere olyan száraz és meleg volt, kellemesen cirógatott.

Végre vége az aktusnak. Szokásommal ellentétben fáradtan kivánszorgok a szobából. A tusoló alá vetem magam és ledörgölöm magamról a nyálat, ondót. Az érzés viszont nem tudom levakarni magamról. Rossznak és csalárdnak érzem magam. Elárultam... elárultam magamat és az érzéseimet.

– Mi baj? – lép be a fürdőbe Professzorom. Lenézek magamra, egy száll törülközőben és papucsban bambulom a csempét.

– Haza szeretnék menni – közlök egyszerűen.

– Ezek szerint történt valami – sóhajt.

– Sok minden – vállat vonok – Szeretnék haza menni.

– És mi lesz a kettesben töltött hétvégével.

– Jövő héten vissza térünk rá? – magam köré csavarom a törülközőt és kisétálok, hogy össze szedjem a cuccaim.

– Akkor már vizsgaszezon lesz.

– Pont azért lesz jó. – felegyenesedem – Nincs sok vizsgám, most nyugisabb lesz talán egy kicsivel.

– Rendben – sóhajt. – Haza viszlek.

– Köszi, de haza találok – azzal táskámba gyömöszölöm a nedves törülközőmet. – Jó volt látni, remélem holnap felhívsz.

– Persze – mosolyog és én hiszek neki.

Bucsut intek neki, még kikísér a kapuig és elhagyom a helyet.

Hazafelé inkább sétálok, gondolkodnom kell. Rengeteg mindenen. Itt van Dean, szerető, intelligens, és még humora is akad. Mégis olyan gyorsan kapott el a hév vele, hova tettem az eszem? Miért hagytam magam? Elvégre elveim azért még akadnak. Előbb megismerni, aztán mérlegelni és csak után az ágyában kikötni. Itt nem igazán voltak meg a lépcsők, nem mérlegeltem csak kikötöttem az ágyában.

Ezzel szemben ott van a biztos pont, aki ugyan nem olyan szenvedélyes mégis itt van évek óta tutira lehet rá számítani, vannak hibái és persze tudom, hogy nem lesz sose tökéletes. Mégis mit akarok?

Kit akarok becsapni?

Otthon a szokásos káosz fogad. A hétvége további részét pakolással töltöm és takarítással, ez legalább eltereli a gondolataimat.

Hétfőn eljutok oda, hogy muszáj beszélnem valakivel erről és ki lenne erre a legjobb, mint Dean, aki az egyik kiváltó okom.

Ülök a kagylóban az óráim után és próbálok a beadandómra koncentrálni. Már a második sör fogy mikor is becsapódik mellém Rob és megkérdi, hogy állok az egyik lemaradt cuccommal és kész vannak e a holnapi vizsga tételeim. Észbe kapok és roham tempóban távozunk, hogy megtanuljam a maradékot, hogy holnap le tudjak vizsgázni, Davet még megkérem adjon át egy üzenetet Deannak ha felbukkan valamikor.

Fel se tűnik igazából csak mikor Rob rákérdez valamikor vizsga után két nappal, hogy ugyan mi van velem, nem itatom már az egereket, találtam valamit és mi lett az én drágalátos tanárommal? Csodálkozva nézek a telefonomra, se üzenet, se nem fogadott hívás.

Kétségbeesetten felnézek rá.

– Nekem most tanulnom kell – nyögöm ki nagy nehezen. A cél az első, éljük túl a vizsga időszak kezdetét. Muszáj túlélni, muszáj mindenből jól teljesíteni.

Ez a gondolkodás mód egészen addig jó is míg nem jön el a következő hétvége. Pénteken még találkozom is Professzorommal, és meg is beszéljük, hogy szombaton megejtjük a múltkori elmaradt hétvégét.

Szívem zakatol, nem sikerült még döntenem, de adok még egy esélyt a dolognak. A megadott helyen várakozok. Szombat délelőtt van, sokan mászkálnak a parkban. Kicsit fázósan összébb húzom az őszi kabátom, lehet, hogy már a télire kellett volna váltanom. Mindegy, mert nemsokára úgyis itt van és akkor megyünk a jó meleg lakásba.

Eltelik az első óra anélkül, hogy megjelenne. Ránézek a mobilomra, megpróbálom felhívni. Nem elérhető. Körbe nézek. Biztos lemerült a telefonja. Feltűnik Leia és Rob kézen fogva sétálnak el tőlem nem messze. Integetnek, vissza intek, de nem merülök túlságosan bele, inkább nem zavarom őket a nyugis szombatjukon.

Eltelik még egy óra, és mikor már nem érzem az orrom a haza menetel mellett döntök. Nincs értelme várni egy olyan valakire akinek a telefonja ki van kapcsolva, az iskolában nincs bent. És még csak a vezetékes telefonján se elérhető.

Következő nap mikor az iskola közelébe merészkedem bemegyek, de nincs ott. A tanáriban se tudják mikor lesz legközelebb bent.

Ezt most komolyan? Ezt komolyan gondolta? És tényleg így koptat le? Nem hiszem el...

dühösen csalódottan megyek a kagylóba inni egy jó kis szíverősítőt.

– Dave – üdvözlöm a csapost – bármit ami kiüt gyorsan és olcsón – biccent és int, hogy üljek le a szokott helyemre.

– Nocsak! – lép asztalomhoz Dean a nyomozó, eléggé mérgesnek tűnik. – A professzorocskád megint ejtett? – goromba mondatát megérdemeltem. Mindent megérdemlek amit csak a fejemhez vágna most. Hülye voltam és hagytam elszalasztatni a dolgokat. Felnézek rá és elmosolyodom hisz ezen a kínszenvedésen mást nem igazán lehet tenni.

– Úgy valahogy... – felelem meg kérdését és megiszom ami még a poharam fenekén nyugszik. Kicsit elmérem a mennyiséget és félre is csúszik egy korty. Köhögve próbálom normalizálni a helyzetet.

Végül csak emberi hangnemben kezdünk el beszélni.

– Mi történt?

– Csak hülye voltam – vonok vállat, és azt hiszem ezzel leírtam mindent amit tettem.

– Ha kifejtenéd talán tudnék segíteni, hol a búbánatban voltál pár napja?

– Vizsgáztam.

– És előtte való hétvégén.

– Takarítottam és rendet raktam a lakásomban, muszáj volt már.

– Reggel hova lettél?

– Kaptam egy üzenetet és hülye módjára, mint egy igazi tini liba mentem, hogy teljesítsem, amit kértek tőlem, csalódtam. Olyan nagyot... Nem érte meg – rá nézek – Nem érte meg tudod, hogy felkeljek mellőled... Nem kellett volna, de elcsesztem és így jártam.

Ez már körülbelül a negyedik kör pálinka után mondom csak ki.

– Azt hiszem ideje haza mennem – állapítom meg az elfogyasztott mennyiség és a felgyűlt pohár mennyiségéből. A hányadából kiokoskodom, hogy sok pénzem nem maradt.

– Akkor menjünk – karolja át a vállamat Dean. Meglepetten nézek rá, de vigyorgok.

– Vidd csak haza – szól ki a pult mögül Dave.

– Köszi – nevetek – azt még tudom merre van – azzal az ajtó felé próbálkozom.

Fogalmam sincs, hogy sikerül haza jutni, de csak sikerül.

Mikor megpróbálom kinyitni a lakásba vezető utat, két tenyér simít végig a mellkasomon hátulról nekem dől a feszes mellkas. Kicsit neki nyom az ajtó lapjának, felnyögök ahogy merevedése nekem nyomódik.

– Csak azt bírd ki míg bejutunk – kérem.

– Persze – csókol a fülem mögé. Megremegek. Nagy nehezen sikerül kinyitni a zárat majd bezuhanunk a lakásba. Éhesen kapok ajkai után, nem érdekel az erős alkohol íze, mellé még érzem édességét.

Annyira akarom, akár itt az előszobában, azonnal. Szerencsére azért van annyi teszünk, hogy bezárjuk az ajtót és az ágyon folytassuk, amit oly jó folytatni.

Megjárom a gyönyörök minden bugyrát. Dean is velem tart többször is. Végül fáradtan, de kielégülve dőlünk el, már a takarót sincs kedvem felhúzni. Elnyom az álom.

A napsugarak kellemesen simogatnak mikor felébredek. Nyújtózom és felülök. Valami nem stimmel. Leltár hiányom van. Itt még valakinek szuszognia kéne. Körbe járom a lakást, de sehol senki. Elment. Még üzenetet sem hagyott. Tehát ennyi voltam neki.

Elkeseredve ülök vissza a feldúlt ágyamba.

– Ennyi vagyok? Egy egyszerű kamaty? Használt zokni amit el lehet dobni? – lenézek a földre és összeszedegetem az elhasznált kondomokat és kiszórom a kukába. – Én is pont így jártam. – konstatálom. Eldőlök az ágyon, beszippantom Dean kellemes és intenzív illatát amit itt hagyott. Itt hagyott... tényleg itt hagyott... könnyeim utat találnak a külvilág felé. Bebugyolálom magam a takarómba és megpróbálok minden elől eltűnni. Senkit és semmit nem akarok látni.

Természetesen nem minden úgy megy ahogy én azt elképzelem. Muszáj bemennem az iskolába leadni egy jelentkezési lapot. Közben csak megszokásból megkérdezem a titkárságon, hogy bent van e a Professzor, igenlő választ kapok, felvirulok. Ideje lenne megbeszélni vele, hogy akkor most mi is van köztünk. Mert nem akarok bábu lenni amit elő lehet szedni csak úgy. A laborja felé veszem az irányt. Alig nyitok be a külső laborba és konstatálom, hogy nincs ott senki.

– Hogy a fenébe hagyhattad ott a szikém?

– Nem direkt volt, beletört a csontba...

– Minek nyomtad olyan mélyre?

– Csak megszaladt.

– És ott hagytad? Ebek harmincadjára, tele ujjlenyomattal?

– Segítened kell! – hallok egy kétségbeesett hangot. Olyan ismerős. – Elcsesztem, tudom, a büntetést vállalom, de segítened kell.

– Hogy segítsek? A zsaruk lefoglaltak mindent, és a környék is le van zárva. A boncolási eredményeken te se tudsz változtatni.

– A múltkor is helyre hoztad a hibám.

– Milyen áron?

– Egy zsaru élete kit érdekel?

– Engem, mert csak annak a cafkának kellett volna meghalnia.

– Nem érdekel hogy, csak segíts! – ez az a pont amikor az agyam felfogja a hallottakat. A halott rendőr aki benne volt a híreken és az újságokban. A professzor... évek óta... de hát... a Doki...

Meg szédülök és kapaszkodom meg egy székben. Ez némi zajjal jár, amire felfigyelhetnek a másik laborban lévők is. Hirtelen nyílik az ajtó és ott áll Konrád asszisztens és Professzorom.

– Sean? – kérdezi tanárom meglepetten.

– Én csak... – nyögöm ki és hirtelen több minden történik egyszerre. A tanársegédre nézek és felvillan egy kép amikor éppen azon a szájon át próbálja letuszkolni a nyelvét amibe az elmúlt két évben csak nekem volt bejárásom. Aztán egy sötét utca képe amikor felszed ugyan az a személy egy vadidegen fiút, aki talán nálam két évvel idősebb. Ezek után egy hangos puffanás és felvillanó lámpa fénye.

Ekkor dönt úgy a testem, hogy szaladni kell.

Nem jutok messzire, egy székláb elgáncsol. Fejem koppan a padlón, de nem érdekel. Muszáj felállnom, csak az ajtóig érjek el ott a folyosó, ott emberek is vannak. Erős kezek ragadják meg a vállam. Hátra rúgok, valaki feljajdul egyik vállam kiszabadul helyette megfogják két kezem hátra csavarják.

– Erős a kicsike – nyögi Konrád.

– Fogd be, ez is a te hibád – mordul Doki – Ezért is büntetés jár. Felnézek és már nem azt a férfit látom, akibe évekkel ezelőtt beleszerettem, a jóképű fiatal doktoranduszt. Hanem egy elborult arcot melyben a rég oly szép kék szemeket őrület homályosítja.

– Hozd a kloroformot. Így nem tudjuk hova vinni. – szabadulnék de túl erős a szorítás és fáj is már annyira, hogy hallani vélem a csontok ropogását, csikorgását. Kendő kerül a befogott számra és a világ elsötétül.

Amikor tudatom visszatér testembe, azt kívánom bár ne tenné. Alsónadrágban kikötve fekszem egy hideg kemény falapon. Fázom. Mindenem remeg.

– Magadhoz tértél? – kérdezi kedélyesen a belépő Professzor.

– Mit..? – kérdezném de befogja a számat.

– Ne rontsd el a dolgot – kéri lágyan, valami fura cuccot szed elő és beletuszkolja a számba. A hatalmas golyó nem engedi, hogy összezárjam az állkapcsom. Nyelni se tudok rendesen.

– Most pedig kezdődjék a játék – dörzsöli össze a tenyerét.

Az asztalra kerülnek különböző dolgok. Engem majdnem függőlegesbe helyez. A szíjak nem engednek el a lapról. Remegésem nem hagy alá.

– Óh fázol – rám pillant majd meggyújt egy gyertyát. – Ez majd felmelegít. – látom, hogy kedves mosolyát átveszi valami eszelős vigyor és felém fordul az égő gyertyával. Először csak kellemetlen és éget a viasz cseppek, de mikor a lángot rajtam oltja ki, az már fájdalmasabb.

-        És ez még csak a kezdet – suttogja a fülembe. Feszegetném a köteleimet, de fáradt vagyok és a két napos evés hiány megmutatkozni látszik, erőm fogytán.

Dean Anderson:

 Azután a reggel után dühösen vetem bele magam a munkába. Fájt otthagynom, de mennem kellett. Nem bírnám elviselni, ha megint végig kéne néznem, ahogy visszamegy a professzorához. Ahhoz túlzottan megszerettem.

Nappal dolgozom, éjjel mindenféle bárokba járok, igyekszem kiverni őt a fejemből. Ez egészen addig folytatódik, amíg egy igencsak ideges laborossal és egy hasonlóan feszült Robbal nem találkozom. Mindketten engem keresnek. Kisebb vita folyik, hogy melyikük élvez elsőbbséget.

– Mi van itt? Ingyen műsor? – állok meg mellettük karba tett kezekkel. Rob nagyot sóhajt, majd előzékenyen int a kollégámnak. – Miért vagy itt Rob? – teszem fel a kérdést, miközben a papírt bújom, amit a kezembe adtak. Hirtelen elsápadok.

– Csak kérdezni akarok valamit. Minden oké? Nagyon lesápadtál... – megrázom a fejem és beljebb invitálom.

– Mond gyorsan mit akarsz!– morgom és már írom is az SMS – t Jamesnek. Azonosították a sikátor béli gyilkost.

– Dean, a nagyi azt mondta, hogy rendes fickó vagy...és Dave is ezt állította... – makogja. Kérdőn nézek rá, mire nagy nehezen kinyögi, miért is jött el hozzám. – Sean eltűnt...vagyis lehet, hogy eltűnt!

– Mi van? Hogy érted, hogy eltűnt?

– A hét közepén írt egy SMS – t, hogy a professzorral – itt elhúzom a szám. Nem a legkedvesebb témám. – elmennek romantikázni, és hogy ne keressük. Ilyenkor mindig felmegyek a lakásába és vigyázok a dolgaira, de...amikor este felmentem, a holmiját is ott találtam. – nyújtja felém a tárcáját és a diákigazolványát. – Ezeket soha nem hagyja otthon ha elutazik. – Szörnyű gyanúm van. És ez a rossz érzés egészen fojtogató.

– Milyen állapotban volt mielőtt elutazott? – kérdezem halkan és remélem, hogy azt a választ kapom, hogy boldog volt.

– Nem igazán volt önmaga...szétszórt volt és fáradt... – rémülten néz rám, ahogy megérti a kérdéseimet. Most már nem, mint barát kérdezem őt, hanem mint rendőr. – NEM! – üvölti el magát. – ŐT NEM! – most már ő is sápadt. Némán bólintok.

– Nagyon úgy néz ki. – Ekkor ront be James.

– Mi folyik itt? Mi ez az üvöltözés?

– A Doki újra lecsapott. – válaszolom, és érzem, hogy le kell ülnöm. – Sean eltűnt. – Nem szól csak megszorítja a vállamat, majd Rob felé fordul.

– Mikor láttátok utoljára? – Látom, hogy próbálja összekapni magát és emlékezni. Leültetem magma mellé.

– Azt hiszem szombaton reggel...valamikor úgy kilenc körül...Leiaval volt randink...

– Hol láttátok őt? – teszem fel most én a kérdést.

– A hetedik utcánál lévő parkban. – Összenézünk James – szel. Igen, eddig minden helyi fiút ott láttak utoljára, vagy Dave kocsmájában. Ez alól csak Adam volt kivétel. Őt a laborban látták utoljára... – Ugye megtalálod? – ragadja meg a kezem. – Dean...Sean nekem nagyon fontos barát! – suttogja és hangjában ott a könyörgés. De ha nem tenné, akkor is megkeresném őt. Tudnom kell! Tudni akarom, hogy vele működne – e egy kapcsolat!

– Megtalálom! Megígérem! Életben van...még nem telt el sok idő... – nézek Jamesre, aki a laboros papírját tartja a kezében és szemöldökét összehúzva bámul a semmibe. – Mi az? – megfordítja a papírt és rábök a képre.

– Olyan ismerős...de nem jövök rá, hogy honnan...Peter Millard... – ízlelgeti a nevet. Én is megnézem a képet és hirtelen beugrik egy kép. Amikor Seannal először beszélgettem józanul...mintha azután lépett volna le, hogy ez a pasi bejött a kocsmába...

– De hisz ez... – bámulja a képet Rob is – Hiszen ez Konrád! – az arca még fehérebbé válik. – A tanársegédünk...Konrád...ő lenne a Doki? – suttogja halálra rémülten. – Ha igen Seannak esélye sincs! – rázza a fejét és mi nem értjük miről beszél.

– Ezt magyarázd el rendesen! – kéri James.

– Sean...ő és a professzorunk...szóval ők...

– Ő Sean pasija? – segítem ki, mire bólint – És ki ez a Konrád?

– Ő és a Prof. két éve együtt jöttek át a mi egyetemünkre. Konrád a prof. asszisztense, és a mi tanársegédünk is... – nagyot nyel de fojtatja. – Én azt hiszem...hogy Konrád és a professzor...szóval, hogy ők olyan se veled se nélküled kapcsolatban vannak, és a Professzor csak szédíti Seant...

– Miből gondolod?

– Sean nem boldog mellette... – Kezd összeállni a kép bennem. Már kérdeznék tovább, de az előbbi laboros ront be és egy másik papírt nyújt felénk, de nem távozik. – Mi ez?

– Nézze meg nyomozó... – Nézem, olvasom, és nem értem. A vér Adam vérében és az ondó egyértelműen azé a Peter nevű fazoné, de az ujjlenyomat nem...nem elég az azonosításhoz...a helyszínen talált szike? Erről lemaradtam...valahogy kimaradt ez az infó...a szike a helyi egyetem tulajdona. – Én is itt végeztem... – magyarázza a laboros. – Ismerem azt a fickót, vagy csak nagyon hasonlítanak, de az ott – bök a képre ismét – Ő Konrad Thomson...ő egy elmebeteg fazon!

– Honnan ismeri? – kérdez megint gyorsabban James.

– Jártunk egy rövid ideig, de amikor előkerültek a szado – mazo cuccok én leléptem! Az a fickó beteg! Azt akarta, hogy...hogy miközben szeretkezünk fojtogassam, meg korbácsoljam meg...én...én nem vagyok híve semmiféle ilyennek! – sápadtan rogy le Rob mellé, és szinte zihálva veszi a levegőt. – Nem gondoltam volna...soha nem hittem volna, hogy ő a Doki! – mondja ki mindannyiunk gyanúját.

– Szerzek parancsot! – pattan fel James és elviharzik a hadnagy irodája felé.

Rob elmondása alapján a Professzor betegszabit vett ki, és Sean sem került elő. Senki nem látta, nem hallott felőle...Két napja tűnt el...most kedd délután van...Ha nem kapjuk el ezt a Konrádot, akkor péntekre már Sean halott lesz...nem, erre gondolni sem akarok! Sean életben van, és én megtalálom őt, és utána...utána még nem tudom mi lesz...előbb kerüljön elő...élve!

A hadnagy órákig telefonált. A bírót nem győzték meg a bizonyítékok. Kevésnek ítélte, ám amikor a laboros hivatalos vallomást tett, és Rob is azonosította Peter Millardot, mint Konrád Thomson plusz a szike és a vérnyomok és ondó DNS – e...végre elég volt.

James – szel lassan sétálunk át az egyetem épületén. A gyanúsítottunk épp órát tart Rob osztályának. Remélem nem fog menekülni...Belépünk és amint felismeri a helyzetét, azonnal menekülőre fogja a dolgot.

– Megállni! Rendőrség! – kiáltja el magát a partnerem. De a fickó sem hülye, sajnos. Előkap valamit, mint pár pillanattal később rájövök, egy apró, nőknek való pisztolyt, céloz és lő. Egyenesen James mellkasát veszi célba.

– James! – kiáltok, hogy figyelmeztessem, se elkések. A golyó átüti a mellkasát és hanyatt löki őt. Nem! Nem! NEEEEEEEM!

James mire elesik halott.

Innen nincsenek emlékeim a további eseményekről. A kapitányságon térek magamhoz. Remegő kezembe egy kolléganőm kávét erőltet, amit azon nyomban le is döntök. Kávé...Sean utálja a kávét. Sean! Felpattanok, de azonnal meg is bánom. A bordáim szinte sikoltoznak a hirtelen mozdulatok ellen.

– Anderson! – lép elém a hadnagyom. – Fogadd részvétem! – nyújt kezet, amit el is fogadok. Egy pillanatra ellepik a szemem a könnyek, de a hadnagy következő mondata erőt önt belém. – A kettesben van. Nincsenek kamerák, nincs mikrofon, csak én leszek a tükör másik oldalán! – Ezzel szabad kezet adott a kihallgatáshoz. – Ha tényleg ő a Doki... – bólintok, nem kell mondania.

Sean Matlock:

Össze folyik az idő, a fájdalom melyet okoz a szeretett személy, sokkal jobban fáj, mint azt ő hinné. Nem akartam sohasem, hogy korbáccsal csapkodja a mellkasom, a hátam. Kint lehet, hogy sötét van már nem tudom, csak azt, hogy megérkezik Konrád, és egy kicsit nem rám figyel. Viszont akárhányszor megjelenik mindig hoz valami olyan eszközt, ami nekem fájni fog. A pecket, mely lassan a szám részévé válik, egyetlen egyszer sem vették ki. Most már az alsógatyám vágja le rólam egy orvosi szikével. Enyhe nyomást érzek a hátsómnál. Kétségbeesetten mocorgok, hogy ne érjen ott hozzám.

– Maradj már veszteg – dörren rám. És ezzel egy időben belém is nyomja azt a bigyót. – Így már jó lesz – nevet és bekapcsolja, először enyhe bizsergést érzek utána rezegni kezd. Kiguvadt szemekkel nézem ahogy a férfiasságomra köt valami madzagot jó szorosan. – Csak hogy sokáig tartson az élvezet – biztosít szándékáról. Nem hiszek már neki. Fájnak az égési sebeim. Izzadok és ráz a hideg, közben éledezik a lekötött nemi szervem és az is fáj. Hirtelen rántja ki belőlem amit oda dugott és még nagyobbat szuszakol a helyére. Kezeim ökölben vannak és próbálok másra fókuszálni. Így hagy és kimegy.

Soha nem akartam, hogy ez legyen. Mindig is szerettem volna valakit, akinek fontos vagyok, de ez így nem jó. Annyira ragaszkodtam az elveimhez. Fel sem tűnt, hogy igazából ott sétált el mellettem a tökéletes lehetőség.

Alig szokom meg amit belém dugott és kezdek körbe nézni megint megjelenik.

– Ne aggódj kicsim – ránt ki meneküléses merengésemből Professzorom – Te különleges vagy számomra, nem csak úgy megbaszlak és kés alá raklak, nálad minden pillanatát élvezem és élvezni fogom azt is ahogy szépen lassan megfulladsz.

Sírni szeretnék. Annyira szeretném ha vége lenne már ennek az egésznek. Ránézek és már rég nem látom benne azt a kedves szeretőt aki egykor volt, talán egy élettel ezelőtt történt.

Elővesz valami fényeset és megvág vele, csak kellemetlen érzést hagy maga után. Még csak nem is vérzik. A levegő csipi viszont kicsit. Mikor már sokadszorra ismétli meg a műveletet, ellép tőlem és megszemléli amit tett.

– Akkor most jöhet egy kis fürdés – azzal leönt egy vödör vízzel. Nyöszörgök mert csíp, mindenhol, csíp. Ahol hozzám ért ott csíp. Könnyeim kibuggyannak. Letörölget papírtörlővel és minden véres fecnit egy kupacba gyűjt.

Miután végez magamra hagy. Fázom, hideg van, nagyon hideg, belülről van hideg. Míg nincs itt pihegek és pihenek kicsit. A fájdalom nem csökken, de már nem is erősödik tovább, stagnál valahol az elviselhető környékén.

Megint nyílik az ajtó, belép kínzóm és folytatja amit valamikor abba hagyott. Lassan érzéketlenül figyelem amit tesz velem, csak fáj. Én lettem a fájdalom.

– Téged nem csak megháglak, mint egy kutyát, te különleges vagy – szónokol, és belép Konrád mögötte. – Tanítványom tied a terep, mutasd meg mit is tanítottam neked.

– Mester – elfintorodik – a régi zoknidat húzzam fel? – megnyilvánulásáért pofon a jutalom.

– Miért nem látsz a nagylelkű gondolatok mögé? – mérgelődik – Eddig mindig csak utánam próbálkozhattál, most átengedem az elsőbbséget.

Rám néz, sóhajt egyet, kicsatolja az övét elém áll, kirántja fenekemből az ép bent lévő vibrátort felszisszenek.

– Na ez már tetszik – önti el arcát a kéjes vigyor, szemében valami gyilkos gyűlölet villan – Miután évekig próbálgatott az én drága mesterem most szépen átenged nekem, jó mi? De nem érdekel, lassan kilépek árnyékából már megtettem az első lépéseket, hibáztam ugyan, de kit érdekel. – bele markol a hajamba fülemhez hajol – az a kis cafka, aki annyiszor elmasírozott azzal a nyomozócskával igen finom falat volt. – megnyalja a fülem, kiráz a hideg. Ezt a pillanatot választja ahhoz, hogy belém vágja a farkát.

– Mfhm – nyögöm a golyónak.

– Ez az, élvezd csak – súgja most a másik fülembe és bele is harap. Testem lángba borul. Gyűlölöm amit tesz velem, gyűlölöm amikor kezei rajtam siklanak, nyirkos, rossz érzést hagynak maguk után. Szétszakadok. És csak mártogatja magát, csak mártogatja, undorító. Hányingerem van tőle, gyomrom össze ugrik az érzésre.

Tudatom lassan elhomályosulna, de ekkor megremeg és végre kicsúszik sajgó valómból. Nem tudok elájulni felpofoz.

– A mester még akar veled valamit – elhúzza a száját és elfordul tőlem. – Az SMS – eket el küldtem. Senki nem fogja keresni.

– Okos tanítvány – homályosodó látással végig nézhetem ahogy enyelegnek előttem. – Most pedig fordul felém – folytassuk a játékot.

Konrád még egyszer megvetően rám pillant, a földre köp és távozik.

– Ne foglalkozz vele – int az ajtó felé – Most visszamegy és megtartja az óráimat. Legyen neki ennyi öröme. Addig a diákokat szívatja, hogy ne legyenek biztosak semmiben. Én pedig végre csak a tied vagyok – hozzám ér, de már nem érzem csak az összefüggéstelen fájdalmat. Szeretnék megválni a valóságtól, innen nincs kiút.

Megfogok halni ahogy a többiek is előttem. Mindenki meghal egyszer, de mért így? Mért kell nekem rossz helyen lennem? Miért nem bírtam egyszerűen elengedni? Miért kellett ennek így lennie?

– Te leszel a koronája az én kis művemnek – nevetgélő hangja még eljut hozzám. A fájdalom elborít ahogy testembe vág valami.

Annyi mindent szerettem volna még megtenni. Eljutni külföldre, tengerparton sétálgatni, élvezni a napsütést, hagyni, hogy a szél lefújja fejemről a kapucnit. Szívből szeretni. Valakivel összeköltözni, együtt élni. Dolgozni a laborban. Gyermeteg vággyal várni a karácsonyt, hátha megkapom az áhított ajándékot.

Ehelyett itt fekszem egy deszkához kötve, nézni ahogy porhüvelyem épp meggyalázzák mindenféle eszközzel aminek a nevét se tudom beazonosítani. Elfordulok, inkább a faház plafonját nézem, ismerem már rajta minden repedését.

A kilátást eltakarja néhány szőke hajszála.

– Enyém vagy – dörmögi – csak az enyém, semmilyen jöttmentnek nem engedem, hogy hozzád érjen. – megint belém hasít a feszítő fájdalom. Szétszakadok, szét fogok szakadni. Hirtelen kapok levegőt majd szépen lassan elfogy. Már nem látok nem érzek. Elnyel a sötétség és fájdalom. Mindenhol csak fáj és sötét...

Dean Anderson:

Mielőtt belépnék a kihallgatóba egy mentős baktat el mellettem.

– Jól van nyomozó! Örülök, hogy már tisztább a tekintete! – veregeti meg a vállam és ad a kezembe egy listát a fazon sérüléseiről. – Elláttam, de nem akarom még egyszer, így ha lehet vagy... – néz rám jelentőség teljesen – vagy ne üsse meg többet! – Rábólintok, majd nagy levegőt veszek és egy pillanatra behunyom a szeme, hogy lehiggadjak. Meg kell találnom Seant. És Seanhoz az út ezen a mocskon át vezet!

Odabent egy egyenruhás kolléga lesi minden mozdulatát ennek a rohadéknak.

– Tizedes! – biccentek neki, mire bólint és kimegy. Tehát a kapitány tényleg szabad kezet adott... – Akkor, kezdjük elölről!

– Nem hallottam a jogaimat! – szólal meg gúnyosan vigyorogva és megcsörgeti a bilincseit. A tekintetében látom, hogy ez a pasi tényleg egy eszemet őrült. Van pár lila foltja és fel van repedve a szája, valószínűleg én vertem meg, ám a többi sérülését tuti nem én okoztam...azt hiszem.

– Joga van hallgatni, minden amit mond...senkit sem érdekelnek a jogai! – ülök le vele szemben és igyekszem nyugodt maradni. – Engem csak az érdekel, hogy miért? Miért tette amit tett?

– Pontosan mit is csináltam? Mi a vád? – kérdez vissza, én meg egyre idegesebb vagyok, de még kezelhető szinten van. – Nyomozó, mondja csak... – dől előre vigyorogva. – maga is élvezte azt a fekete hajú szépséget? Én élveztem! – nyalja meg ajkait. Ez beteg! – Ahogy remegett alattam, miközben megbasztam, és ahogy az életéért könyörgött, mikor elvágtam a torkát... – élvezkedve hunyja be szemeit egy pillanatra. Én meg erősen markolom az asztal szélét, mert ha agyonverem, elszáll Sean legkisebb esélye is az életre. – Hmm...azok a könnyes szemek...magára várt, amikor elvittem, és pont a maga orra előtt! – vihog fel. Kezd elfogyni az önuralmam...

– Miért? Miért változtatott a szokásán? – egy pillanatra értetlenül néz rám, majd mintha megvilágosodna, újabb beteg vigyor terül szét a képén. – És egyáltalán miért bántotta azokat a fiúkat?

– Hahaha... – vihog most már hangosan is. – Még hogy én? – megrázza a fejét, de többet nem mond, nekem pedig fúrja a kíváncsiság az oldalamat ettől a kérdéstől. Lehet, hogy tévedtünk? Mi van ha nem egyedül csinálta?

– Miért ölte meg Adam – et? – kérdezem meg újra. Sokáig figyel engem, mondhatni farkasszemet nézünk.

– Azt akartam, hogy büszke legyen rám, hogy lássa, hogy... – megrázza a fejét, majd motyogni kezd. Pechje van, mert most akkora a csend kint, hogy a légy szellentését is meg lehet hallani. – Hogy lássa méltó tanítványa vagyok! – Megdermedek. Ő nem az eredeti Doki!

– Ki maga? – emelem meg a hangom. – Kit akart büszkévé tenni?

– Nem mondok semmit sem, amíg ügyvédet nem kapok! – néz fel rám. Elkap az ideg.

– A jó kurva anyádat! – ugrok fel és szinte át az asztalon. A nyakánál ragadom meg és emelem fel addig, amíg az asztalhoz rögzített bilincsek bele nem vájnak a bőrébe. – Beszélj te mocsok, vagy nem jutsz ki innen élve! – ordítom közvetlen közelről a képébe, de ő csak vigyorog rajtam. – HOL VAN SEAN MATLOCK?

– Ó! Hogy Ő? Hmm...vajon hol is lehet? Mostanra már lehet, hogy nem is él. Maga el akarta venni őt tőle, ezért halt meg a fekete hajú. Figyelmeztetés volt, de maga nem értette! – hadovál és hadovál, szinte nem is értem amit mond. Remélem a kapitány jobban megérti, mint én. Állítása szerint ő volt aki gyilkolt, és aki kidobta a „szemetet”. Két órán át szorongatom és szorongatom, ő pedig egyre zavartabban válaszolgat, hol ordítva, hol gúnyosan vigyorogva. Beismeri az összes gyilkosságot, mindet. Részletesen elmondja, melyik sebet, hogyan ejtette...undorító, és valóban beteg! Újra elérkezünk Seanhoz. De nem válaszol. Makacsul hallgat, és vigyorog. Az órát lesi a hátam mögött.

– Tik – tak! Tik – tak! Nyomozó, mondja mennyi ideje is vagyunk mi itt? Két...talán három órája? Mondja van ennyi ideje rám? Nem kéne megkeresnie valakit? – kuncogja a szemétláda. És itt a vég. Elborítja agyamat a vörös köd és neki ugrom. Ütöm ahol érem, majd előkapom a szolgálati fegyveremet és közvetlenül a halántékához nyomom azt.

– Utoljára kérdezem meg! Hol van Sean? – véres fogakkal vigyorog fel rám, és nem válaszol, csak szemközt köp. Én meg kibiztosítom a fegyveremet és újra a fejéhez nyomom.

– Nem ölhet meg nyomozó! – gúnyolódik nevetve. – Itt nem! Maga is bajba kerülhet miatta! Lelőni egy fegyvertelen embert? Ugyan nyomozó! Nincs magában akkora mersz, hogy megtegye! – kinevet, de az nevet, aki utoljára nevet. Közömbös arccal emelem el fejétől a pisztoly csövét, majd egyszerűen belelövök a lábába. Ordítása zene füleimnek!

– Kinyitotta a bilincsét – nyitom ki a kulcsommal az említett tárgyat – leütötte a magára felügyelő rendőrtisztet és elvette a fegyverét! – kinyitom az ajtót és a rendőrkolléga szó nélkül adja a kezembe fegyverét. Én pedig odalépek elé. A földön csúszva hátrál előlem, szemében félelem és őrület villog.

– Ezt...nem...teheti! – zihálja a fájdalomtól levegő után kapkodva.

– Ó, de igen! Megölt egy rendőrt, azt hitte egyszerűen megúszhatja? Hát tévedett! – alaposan a kezébe nyomom a tizedes fegyverét, hogy mindenhol ott legyenek az ujjlenyomatai rajta. – Pechjére James jó zsaru volt, sokan kedvelték itt a kapitányságon is és kint az utcán is. – rányomom tenyeremet a vérző sebre, amit hatalmas ordítással jutalmaz. – Fáj? Nagyon helyes! Fájnia is kell!

– Nem fog belőlem kiszedni semmit sem! – nyöszörgi. – Most akkor mi lesz? Lelő? Azzal maga sem jut előrébb! Pedofilként berak egy zárkába? Csak tegye! Én. Élvezem. Ha. Fáj! – tagolja a képembe. Már nem vagyok dühös. Lenyugodtam. Ezzel nem érem el a célomat valóban.

– Hmm...mindenre gondolt igaz? De egy valamit elfelejtettél te kis seggfej! Ha be is duglak egy cellába, azt úgy teszem, hogy elhíresztelem, hogy az én besúgóm voltál! Mit gondolsz, hogyan fogod végezni? – látom, ahogy megérti és ettől megrémül. – A besúgókat élve megkínozzák, kivágják a nyelvüket, eltörik a csontjaikat szépen lassan, egyenként... – veszem kezembe a bal kézfejét és annak mutató ujját, majd egyszerűen hátra rántom és érzem, ahogy a csont megadja magát és eltörik. Újabb fájdalmas üvöltés és hitetlenkedő tekintet. Én pedig folytatom. – Ezután megvagdossák a tested, úgy ahogy te tetted a fiúkkal és nézni fogják, ahogy lassan elvérzel, mint egy kutya! – Teljesen, totálisan halálra van rémülve.

– Nála van! – nyöszörgi.

– Hol nála? – veszem kézbe a következő ujját. Suttogva mondja el a címet és közben...hihetetlen...zokog, mint egy gyerek. Fura szag csapja meg az orrom, és lepillantva a nadrágjára látom meg, hogy bevizelt. Hogy a félelemtől, vagy a fájdalomtól, nekem már édes mindegy! Felpattanok és megismételve a címet, és hogy van esély arra, hogy Sean még életben van, rohanok kifelé. A kapitánytól azért távoztomban még bezsebelek egy neheztelő pillantást, akárcsak a mentőstől.

– Mondtam, hogy nem akarom újra kezelni... – morogja. Én meg megragadom a karját és húzom magammal. – Hé! Mit csinál nyomozó?

– Van valaki, aki nagyon fontos nekem, és biztos vagyok benne, hogy ott nagyobb szükség van magára! – lököm be szinte a kocsimba. A társa futva ér minket utol.

– Kövess minket a mentővel! Beteghez megyünk! – szól neki, mire a srác olyan sprintet levág, hogy megtapsolnám, ha lenne rá időm. De mindenem van csak időm nincs! Seannak még kevesebb van. Padlógázzal hajtok át a városon, mögöttem a szirénázó mentő és a sok kolléga lemarad. Ám a háznál már ott vannak a kommandósok. A kapitány gyors! Állapítom meg magamban.

A terv egyszerű. Berúgjuk az ajtót, lelőjük, aki ellenáll és kihozzuk Seant. Élve.

A terv eleje rendben le is zajlik, nincs akit lelőhetnénk...a ház üres. Hazudott volna nekem? Nem hiszem...ekkor hívja fel a figyelmemet az egyik csuklyás kolléga a kert végében lévő házikóra. Bólintok. Menjünk...

Az ajtót itt is berúgják, és lelövik a fazont. Te jó ég! Ez Sean professzora! Ahogy kirángatják a visítozó és ordibáló fazont, meglátom Seant. Nincs magánál, a teste tele van égési sebekkel, vágásokkal. Mindene tiszta vér...valami berreg még a testében. Édes égiek! Adjátok, hogy éljen! Reszketve simítom meg a számomra oly kedves arcot. Ujjaimmal finoman tapintom ki nyaki ütőerét. ÉL!

– ÉL! – ordítok egy nagyot, majd hallom, ahogy orvos után kiabálnak mögöttem. – Sean! – rázom meg enyhén, de nem reagál. Apró csókot is adok kiszárad, véres ajkaira. Könnyek tolulnak szemében, elhomályosítva a képet. – Sean! Ébredj fel! Hallod? – Hiába minden gyengédségem és szerelmem, Seannak orvos kell. Ám mielőtt átadnám neki, én magam húzom ki testéből a vibrátort és veszem le róla béklyóit. Ezután rendesen félre löknek. Megjött a mentős doki. Több olyan szó is elhangzik, amihez kódex kéne, de nem ez a fontos. Hosszú percek telnek el, de már a mentőbe rakják be az én szépségemet. Megkérek egy kollégát, hogy értesítsék a barátait, és küldjék őket a megyeibe...én a mentővel tartok. Végig szorítom a kezeit, egy pillanatra sem engedem el, most már soha többé!

Sean Matlock:

Az első ami eljut a tudatomig, hogy valami csipog és iszonyatosan el kéne mennem pisilni. Mozogni nem tudok és pánikom mértékével a csipogás sűrűsége is megnő.

– Magához tért! – első emberi hang fájdalmasan hasít hallójárataimba. Kérném, hogy halkan, de egy cső nem engedi, öklendezni kezdenék, de a gyomrom még mindig üresen kong.

– Nyugodjon meg – érkezik egy hűvös tenyér a homlokomra. – Nem kellett volna ilyen korán felébrednie – enyhe dorgálását nem értem – Most kap még egy kis altatót és fájdalom csillapítót, hogy nyugodtan tudjon pihenni. Nem lesz semmi baj, a barátai már nagyon várják, hogy láthassák. Most pedig alszik még egy kicsit, különben nem találkozhat velük.

Tudatom homályosul és most nem sötét vesz körbe hanem kellemes meleg és fura képek. Deant látom amint kinyitja a szemem, hallom a hangját ahogy hívogat, kérlel maradjak vele.

Mikor legközelebb felébredek konstatálom, hogy kórházban vagyok. Az ágyam melletti kényelmetlen széken Rob szunyókál félrebillent fejjel, eléggé el lehet fáradva ha képes így aludni, bár egyetemisták mindenhol képesek aludni, de azért nem így. Nézem az arcát elég nyúzott és beesett, vajon mióta van itt? És én mióta vagyok itt?

Belép egy nővér és elmosolyodik. Ránézek Robra, valahogy szólnom kéne ne keltse fel.

– A nagymamája engedte meg, hogy itt legyen – magyarázza a nővér, ellenőrzi a belőlem kilógó ketyeréket. Nyitom a szám és furcsa mód nem akadályoz semmi.

– Mióta? – hangom rekedt nyelvem felragad majdnem a szájpadlásomra.

– Körülbelül öt napja eszméletlen, megműtötték és minden egyéb sérülését ellátták. A doktor út azt mondta jobb hogy öntudatlan így hamarabb gyógyul. – felír valamit és végül magamra hagy. Robra nézek és várom, hogy felébredjen magától.

Most hogy a nővér távozott van időm kicsit magamra is. Miközben szuggerálom Robot, hogy több információt szedjek ki belőle, érzem, hogy egész testem csatak izzadság, és van rajtam valami kötszer ami inkább balzsamos, mint bántóan durva szövet lenne. Csoporttársam végre ébredezik.

– Oh – lepődik meg miután nyújtózkodva és csámcsogva megvakarja nyakát és rám fókuszál – Oh! – konstatálja és újra csak ennyit mond hogy – Oh! – de már legalább vigyorog.

– Szia – köszönök neki kicsit még rekedtebben.

– Hozzak valami innivalót? – firtatja és felpattan. Jól hallhatóan nyújtózik egyet – Bocs, hogy elbóbiskoltam, mindjárt szólok a dokinak, hátha végre mehetsz egyet fürdeni.

– Jó lenne – suttogom.

Bólint és örömittasan távozik, egyedül maradok. Egyedül... rettegve körbe kémlelek. Félelem hullámait még a doktor érkezése sem enyhíti.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezi és közben megnézi a kórlapomat.

– Furán – felelem, erre felhúzza a szemöldökét, és részletes magyarázatba kezdhetek. Nem szívesen ecsetelem végig, de muszáj lesz. Aztán felelnek, hogy mi miért van.

Rob nagyban bólogat néhol csak húzogatja a szemöldökét. Nem tetszik ez nekem. A dokik távoznak végül barátom felé fordulok.

– Mond el, amit az orvos nem tett meg – szólítom fel rá nem törődve a torkomban növekvő gombóccal. Kis ideig lamentál végül csak belevág.

– Nem szabadna felzaklatnom a történtekkel de azt hiszem egy hét alvás elég volt. – vállat von – Már szerintem tudod, hogy a Professzor volt a Doki néven elhíresült sorozat gyilkos, és segítője meg a társa volt Konrád. Mindketten jelenleg a börtön kórházban fekszenek, lőtt, illetve egyéb sérülésektől kínozva. Megérdemelnének többet is amit veled, meg azokkal a szerencsétlenekkel műveltek.

– Aham – bólintok, de az engem érdeklő kérdés még nincs terítéken.

– A fél város lincs hangulatban van, a másik fele pedig érted aggódik. Az újságok nem tudják mit hozzanak le. Az orvosok a csodádra járnak, hogy még élsz. Egyébként a sérüléseidről annyit, hogy a válladat eltörte az a szemét, mivel rosszul forrt össze meg kellett műteni, kosarazni már nem fogsz sajnos... – itt picit merengve néz – hogy a fenébe... – nagy levegőt vesz. – Nem, ezt még nem kérdezhetem meg. Most arra kell koncentrálnod, hogy meggyógyulj. Egyébként a zsaruk is tűkön ülve várják, hogy kihallgassanak. Nem lesz kellemes annyi szent.

Ekkor benyit az orvos.

– Az urak ki szeretnének hallgatni. – sóhajt – nem örülök neki, de mivel végre magadnál vagy.

– Lehetne, hogy előtte elmenjek a mosdóba? – firtatom, mert már végképp szeretnék eljutni a toalettre.

– Legyen – int a nővérnek aki segít felállni. Egyik kezemmel Rob vállába kapaszkodom másikkal a nővér támogató kezét szorongatom.

Miután sikeresen túl vagyok, szerintem életem egyik legjobb pisilési élményén vissza kerülök az ágyba és jönnek a kérdések.

– Mikor ismerte meg Joseph Daniel Mckinley – t? – rám néz és nem tudom eldönteni melyik ismeretségre gondol.

– Három éve mikor a kampuszra jött.

– Mióta folytat vele testi kapcsolatot?

– Két éve.

– Tisztában volt vele hogy Joseph Daniel Mckinley eközben folyamatosan gyilkosságokat követ el?

Elborzadva meredek rájuk

– Nem – felelem azért, és ez így megy vég nélkül. Ismerte e az elhunyt áldozatokat. Egy, kettő egyetemi hallgató társam volt másokkal a különböző programokon találkoztam, bár csak látásból. Aztán átterelődik a szó az elrablásomra.

– Miért ment be az egyetemre? Hogy találkozzon vele?

– Szerettem volna tisztázni, hogy a szakítás végleges legyen.

– Tehát már szakított vele korábban?

– Igen, volt egy kis félreértésünk.

– Pontosan?

– Konkrétan rányitottam, ahogy épp Konrádot smárolja – feldúltan nézek rájuk. Tényleg mindent akarnak tudni? Megvetést nem látok bennük csak puszta szakmai kíváncsiságot. Tehát mindent tudni akarnak... nagyot sóhajtok és kiteregetem a szennyesem.

Miután mindent felírtak a legapróbb részletig arra vonatkozóan mikor és hogyan és hol találkoztam, illetve találkoztam volna Joseph Daniel Mckinleyvel.

 – Most pedig kérem mondja el mi történt mikor elrabolták? Pontosan honnan és hogyan vitték el?

A tudatom nem akar emlékezni, de a testem felel. Reszketve megdörgölöm a felkarom.

– Az egyetemen. Az egyetemről vittek el. Kloroformos kendővel kábítottak el. Az útra nem emlékszem, csak arra ahol felébredtem.

– Ki volt már akkor kötve?

– Igen.

– Akik megtalálták beszámoltak különböző... khm... – félbe marad a mondata.

– Különböző fegyelmező eszközökről is, a szakértő már vizsgálja a tárgyakat.

– Nem kell sokat vizsgálni – motyogom – szadó – mazó kellékek voltak azok.

– Tehát tudja mik voltak?

– Pontos nevüket és hogy mire jók nem, de azért én is nézek televíziót hallgatok rádiót és olvasok újságot, szörfölök a neten...

– Értem – bólint az aki kisegítette társát – Mit csináltak ott magával? – felnézek a lepedőről és a szemébe nézek.

– Fájt – suttogom – Minden csak fájt. Ha hozzám ért, ha leöntött valamivel, minden csak fájt. – megremeg a hangom – egy gyertya lángja ellobbant – felemelem a kezem és önkéntelenül is megérintem a bal vállam – ha csattant valami – most a gyomortájékomra teszem kezem – aztán jött a szike – megborzongok.

Mindent felírnak. Felállnak és hosszú tömött sorban távoznak.

Ezek után megint jönnek az orvosok. Megnézik a sebeimet. Végig vizsgálnak mindent, kérdezgetnek. Aztán mennek a dolgukra. Rob elbúcsúzik, mert lejárt a nagyija mandátuma és őt kipenderítik a kórteremből. Majd holnap látogatási időben benéz.

Egyedül maradok.

Egyedül én és a felsértett emlékek. Aludni nem tudok, altatót nem kapok. A rémálmok segítik a gyógyulást. Fenének kellenek a rémálmok. Ébren vizslatnom a plafont.

A napok egyhangúan telnek. Megvigasztalnak az ápolók, hogy pár heg ugyan megmarad, de a legtöbbjét sikerült eltüntetniük. A fenekem is kezd rendbe jönni. Bár egy darabig ne számítsak szexre. Ki a fenének kellenék így? Kinek is?

Dean...

Felrémlik a név és mellé az az arc amit akkor láttam mikor ott hagytam először álmában. Miért hagytam ott? Miért nem maradtam ott, miért nem élveztük tovább egymás társaságát?

Most már nem fogok kelleni neki így.

Vajon bárki is felfigyelt már arra a furcsa szokásra ami a kórházakban állandósul? Az orvosok igazából nem kíváncsiak a betegek panaszaira, meghallgatják de nem is csinálnak semmit. A látogatók is inkább mesélnek, mint hallgatják a bentiek panaszát.

Rob jön alig két héttel felébredésem után és végre friss ruhát hoz és egy könyvet mely nemrég jelent meg és kedvenc íróm tollából származik.

– A nagyi úgy döntött, hogy felmondja az albérleted. Hozzánk költözöl és nem fog a szoknyája mellől elengedni. Gyere. Aláírod a kiengedő papírodat, és végre mehetünk innen a fenébe.

– Már alig vártam ezeket a szavakat – sóhajtok végre fel. Összeszedjük a batyum és megyünk.

Roberték lakása nem nagy. A nagymamája kedvesen fogad minket, leültet és megetet. Aztán közli, hogy felmondta a bérleti szerződésem, minden cuccom már itt van a vendégszobában, ami mostantól a szobám, és ne merészeljek még egyszer így rá ijeszteni.

Többször megölel. Végül enged, hogy mehessek és élvezhessem ifjúkori életemet. Mert megmaradt.

Első utam a Kagylóba vezet.

– Dave! – üdvözlöm a kocsmárost. Meghatottan rázza meg a kezem és örül, hogy épen lát. – Dave hol van Dean? – kérdezem és körbe lesek.

– Az a nagy marha – morogja az öreg – Az összes kocsmát végig látogatja és minden lebujt ahol arra kapható srácokat vagy lányokat talál, már mindegy neki nem válogat. Egyszerűen csak szórja a pénzt. A múltkor itt járt egyik kolleginája és kérte, hogy ne szolgáljam ki, mit kérte könyörgött érte.

– Miért?

– Ittas vezetés... – nagyot sóhajt – Itt mindig van egy taxi ha olyan volna. Hívni is lehet a társaságot. Külön ezért van egy vezetékes telefonom.

– És most hol van?

Dean Anderson:

Életemben nem idegeskedtem ennyit egy kórház műtője előtt, de most Senaról van szó. Egy óra. Két óra. Három óra. Már mindenkivel beszéltem, aki felkeresett. Még a Belső Ügyesekkel is. Nem meglepő módon a kapitány levett az ügyről személyes érintettségem miatt. Nem mintha érdekelne a dolog...Végre három és fél órával később Diana jön felém, arca szomorú és a szemei könnyesek. Ahogy hozzám lép egyből átölel. Ilyenkor mire gondol az ember fia? A legrosszabbra.

– Ugye még él? – suttogom hajába legnagyobb félelmemet.

– Persze, hogy él! – szorít meg jobban. – Gyere, beviszlek hozzá! – követem őt az intenzívre és szobája előtt egy ismerős doki beszélget a nővérrel. Morcosan néz rám.

– A beteg még jó ideig nem lesz kihallgatható állapotban! – morran rám, mire szégyenlős és bocsánatkérő mosolyt küldök felé.

– Most magánemberként jöttem.

– Az rendben van! – adja áldását, ám még nem enged bemenni. – Marad majd pár heg a testén. Főként azokat nem tudjuk rendbe tenni, amiket szikével ejtettek, valamint a súlyosabb égési sebeit. A válla eltört, most néhány helyen csavarokat kapott. Az átélt pszichikai sokk miatt még altatjuk őt, és a testének sem árt a pihenés. Nem tudom mivel... – látom, hogy keresi a megfelelő szavakat. – bántalmazták Mr. Matlockot, de a végbele és a végbélnyílás eléggé rossz állapotban volt. Több helyen felrepedt a nyálkahártya és az izmok automatikusan begörcsöltek. Jobb neki, ha alszik pár napot. – megveregeti a vállam majd elsétál a dolgára. Észre sem vettem, de végig fogva tartottam Diana nagyi kezét, most bánatos mosollyal eleresztem. Belépve a kórterembe a látvány ijesztő, de tudom, hogy ezekre szükség van, hogy Sean, az én szépséges Seanom felépüljön. Mellé telepszek a kényelmetlen székre és csak nézem őt. A bőre sápadt és tele van sebekkel, de még így is gyönyörű. Nem tudom mennyi ideig ülök mellette, de többször is elbóbiskolok. A lenyugvó nap vöröses fénybe vonja ágyban fekvő alakját és belőlem feltör minden. Adam és James halála, az iránta való aggódás és féltés. Könnyeim lassan, de biztosan kezdik meg útjukat lefelé az arcomon. Kezére hajolva sírom el az összes eddig elrejtett fájdalmamat. Végül sikerül kimerült álomba bőgnöm magam.

Négy nappal később átviszik őt egy másik szobába és közlik, hogy nemsokára befejezik az altató adagolását és hagyják, hogy magától felébredjen. Ám az hogy alig egy nappal a bekerülése után magától megébredt, adott pár ijesztő pillanatot nekünk. A doki csodálkozott, hogy miként is történhetett ez meg, ha egyszer kapja a gyógyszereit. Mellette voltam. Láttam a félelmet a szemében, éreztem a szívemben a rettegését. Mindent összevetve halálra rémített mindenkit. Amikor be kell mennem dolgozni Rob vált fel az ágya mellett. Így teljes nyugalommal végezhetem a napi teendőimet. Mert hát hiába zártunk be két elmebeteg sorozatgyilkost, ha a bandák még mindig az utcákon lövöldözve rendezik le vitáikat.

Egy ilyen vitaközben ér engem a sérülésem és a felismerés is. A golyó ugyan csak súrolja a lábam, de ekkor értem meg, hogy zsaruként minek is tenném ki Seant. Ezt nem akarom. Nem akarom, hogy éjjelente a telefon minden egyes rezzenésére összeránduljon és arra várjon, hogy a vonalban felcsendül a „ sajnálattal értesítjük, de a párja szolgálat közben elhunyt, súlyosan megsérült!” Nem. És azt sem akarom, hogy valami idegbeteg állat rajta keresztül akarjon bosszút állni rajtam, vagy példát statuálni! Szeretem őt, így inkább magamat büntetem meg és nem megyek a közelébe. Ettől sajnos kiütköznek rajtam a depresszióm jelei is.

Sorra járom a kocsmákat, vedelek és bárkit megdugok aki csak elém kerül, nemre, korra tekintet nélkül. Hiányzik Sean, bár nyomon követem a felépülését és tudok az álmatlanságáról is, mert az orvosok nem adnak neki több dilibogyót. Majd csak később, ha konzultált egy pszhihomókussal.

Diana nagyi egy józanabb napomon előáll az ötlettel, hogy mi lenne, ha Sean átköltözne hozzájuk. Boldogan egyezek bele, hiszen Rob majd vigyázhat rá, mert én nem leszek mellette. Nem lehetek mellette. Amikor úgy érzem, hogy a gondolataim maguk alá kényszerítenek megkezdem szokásos körutam a kocsmák és szajhák világában.

Egy héttel később, hogy Sean felébredt egy éjszaka ittas vezetésen kapnak a saját kollégáim. Nem az első eset...

– Nyomozó? – világít rám egy egyenruhás. – Megint maga az? Ez már a negyedik alkalom, hogy ittas vezetésen kapjuk, pedig ma még csak szerda van! – gúnyoroskodik, amitől felmegy bennem a pumpa. Kipattanok és nem törődve a társával és annak figyelmeztetésével bemosok neki egy isteneset.

– Szart se tudsz rólam, de járatod a pofádat! – magyarázom neki, miközben azon vagyok, hogy péppé varázsoljam az orrát. Egy istentelenül éles fájdalom és izmaim görcsös rángatózása vet véget az ámokfutásomnak.

Reggel az őrsön ébredek, egy külön cellában, a rács rossz oldalán. Hadnagyom arca sötét és fenyegető.

– Anderson! Mégis mi a faszt képzelsz te magadról? – üvölt rám ahogy kinyitom a csipáimat. Sziszegve kapok a fejemhez. Fáj és szemeimet is bántja a fény. – Négy alkalommal kaptak ittas vezetésen, rendszerint piásan jössz be dolgozni...ezt még elnéztem neked, mert ismerem az okaidat, de amit tegnap éjjel műveltél az már elvitte a hülyeségedért kiosztható Oscar díjat! – kicsit sem vesz lejjebb a hangerőből, tehát irtó pipa. – A kapitány az én seggemet rugdossa miattad, én meg a te seggedet! Megverni egy kollégát! Mégis mi a jó faszt képzeltél? Elegem volt a hülyeségedből! Fel vagy függesztve! – mérgesen kapom rá a tekintetem.

– Hadnagy... – kezdeném, de letorkol.

– Felsőbb utasításra, határozatlan időre felfüggesztelek a szolgálat alól és fizetés nélküli szabadságra küldelek! – ezzel hátat fordít és eltrappol. Bassza meg! Bassza meg!

– BASSZA MEG! – ordítom el magam, mire az ajtón túlról csak egy helytelenítő sóhajtást kapok. Délután kiengednek és közlik, hogy köteles vagyok agytúrkászhoz és alkoholelvonóra járni. Meg a nagy faszt! Elvették az utolsó mentsváramat, ami megvédett a bajtól. Szarok rájuk. Sean...talán beszélnem kéne vele...talán.

Eddig jutok, mikor felfedezem, hogy a Kagylónál állok. Megrántom a vállamat és belépek. Dave csúnya pillantásokkal követi utam, a jól ismert asztalhoz menet. Két fiú ül itt és békésen iszogatnak. Látszólag, de mindenki tudja miből élnek. A testüket árulják ők is.

– Ti ketten. – intek nekik az ajtó felé.

– Drága lesz az! – mér végig a kék hajú srác. – Ha mindketten kellünk... – nem hagyom, hogy befejezze, egy halomnyi pénzt dobok eléjük, mire összenéznek, majd vigyorogva belém karolnak és elindulunk a lakásom felé.

Otthon a szex után a piától és a gyorsítótól homályos tudatomba beférkőzik Sean, de elhessegetem elmém káprázatát és elkapom még egy fordulóra a fiúkat.

Nem nagyon hagyom el a lakást, csak ha piát vagy mást akarok venni. Teljesen kifordultam magamból, de nem érdekel. Sean nélkül nincs értelme semminek, de nem tehetem ki a munkám miatti veszélyeknek. Szeretem, de ő jobbat érdemel nálam...

Ezután a napok valahogy elvesztik jelentőségüket. Egyik nap épp Dave kocsmájában a Kagylóban züllök, amikor egy ismerősen édes hangot hallok meg. Sean...hiányzol!

– Te is nekem, Dean! – hallom a vágyott választ. Felröhögök, hiszen miért is keresne ő meg engem? Nem voltam mellette, cserben hagytam...őt is. – Gyere, hazaviszlek! – suttogja fülembe édes kínzóm.

– Nem akarok haza menni! – pattanok fel és csapok ki oldalra, és valakit eltalálhattam, mert az most hangosan szitkozódik, de amilyen hirtelen felálltam, úgy ránt magába a sötétség, hogy aztán egy tompa puffanással érje el, hogy kijózanodjak...legalábbis amíg alszom.

Sean Matlockot:

– Ott van – int Dave a kedvenc asztalom felé – Kezdek egyre morcosabb lenni. Eddig is tudtam, hogy néhány srác itt szedi össze az éjszakai partnerét legyen az fiú vagy lány. De hogy ilyen nyíltan boltoljon bárkivel is – megrázza a fejét.

– Mióta tart ez?

– Nem tudom – sóhajt – de jó hogy jöttél. Kell neki a segítséged, és mikor már nem tudja hol van csak téged hívogat.

– Köszönöm – bólintok és megyek Deanhoz. Épp felhúzza a pohár tartalmát.

– Sean...hiányzol! – suttogja a pohárnak.

– Te is nekem, Dean! – könnyebül meg a szívem, tehát azért fontos vagyok neki, lassan közelebb hajolok. – Gyere, hazaviszlek! – suttogom neki.

– Nem akarok haza menni! – meglepetten hőkölök meg mikor felugrik a széket hátra lökve és karjával istenesen vállon, illetve nyakon talál. Mérgesen szidalmazom a hülyeségét, és végig nézem ahogy elkenődik a padlón. Megnézem a pulzusát, még él, csak alszik.

– Dave – kérem a csapost kétségbeesetten vállam dörgölve – Hívsz egy taxit? – a csapos bólint és a ráncok csak mélyülnek a homlokán. Még segít bepakolni a kocsiba. Elmegyünk Robékhoz. Diana nagymama elhűl és morog valamit felelőtlen fiatalságról.

– Miért is kell segítenem felcipelni a te pasidat a szobádba? – firtatja barátom.

– Mert egyedül nem bírom el a tehetetlen súlyát, és mert segíteni kell neki. Sok hülyeséget csinál, de a szíve tiszta. Vigyázott rám, megmentett. Itt az ideje törleszteni – végül lerakjuk az ágyamra.

– Csak ne halljak semmit – figyelmeztet.

– Nem hiszem, hogy lenne bármi is. – sóhajtok – Nézd meg – megsimogatom arcát – Tuti nem fog felébredni.

– Hát jó, azért te is aludj valamicskét.

– Köszi – mosolygok rá – Holnap mennem kell a pszichológushoz – nagyot sóhajtok – addig vigyázok rá.

– Jó éjt – csukja be maga után Rob az ajtót.

Figyelem ahogy Dean alszik. Végül lerángatom róla a koszos és büdös ruháit. Az alsónadrágot hagyom meg az atlétát. Ne fázzon meg nagyon ha kitakarózik.

– Miért nem jöttél be hozzám? – firtatom mikor befekszem mellé a takaró alá – Vártalak és csak vártalak. Azt hittem nem kellek neked a sebek miatt – lehúzom alvós pólóm nyakát – nézd ezt a csavarok berakása miatt szereztem. És ez itt – felmutatom a csuklóm – soha nem fogom tudni lemosni magamról hogy öngyilkos jelölt vagyok. Pedig nem akartam soha meghalni. – magyarázom – Rob azt hiszi, hogy most felkeltelek és kamatyolni fogunk – elkuncogom magam – Hát arra várni kell. Most nem igazán megy. Minden fáj. Még rendesen nagy vécézni se tudok. Érted ezt? Kaptam rá kenőcsöt meg kúpot és kezelhetem magam. – Elmerengve simogatom homlokát, orrát, arcélét – Tudod, mostanság nem szívlelem ha hozzám érnek. Ezért küldtek pszichológushoz. Most viszont itt vagy és hozzád érek és jólesik a közelséged. – megfogom a kezét – ezekkel szedted le a köteleket, bőröket rólam? – megcsókolom ujjai hegyét – Köszönöm – könnyek tódulnak a szemembe. – Annyi mindent szeretnék még veled megtenni az életben. – össze ráncolom homlokom – Ehhez persze a Te bele egyezésed is kell. Velem maradsz Dean?

Választ nem kapok csak annyit, hogy kicsit közelebb bújik a tenyeremhez. Átölelem és hallgatom a szívverését. Elnyom az álom. Hetek óta először alszom nyugodtan.

Dean Anderson:

Meleg van. Hányni kell. Pisilni kell. Egyszerű tőmondatok jutnak eszembe, de a testem nem reagál, vagy nem tudom...Hideg. Nedves. Jól esik...agyam nem működik megfelelően. Lehet csak álmodtam Seant. Sőt biztosan. Álmomban hallottam a hangját, beszélt hozzám, megsimogatott. Kezdek felébredni. Lassan nyitom ki felpuffadt szemeimet, hogy egy irtó dühös Diana nagyival találjam szembe magam.

– Fiam! – ajaj... – Mégis mi a fészkes fenét műveltél magaddal?

– Diana nagyi...kérlek... – próbálom rávenni, hogy halkabban beszéljen, mire csak a dühös morgását kapom, és kimegy a szobából. Most nézek csak istenesen körbe. Hol a pokolba vagyok? Ez ugyanis nem a saját hálószobám! Pillanat...emlékszem, hogy eljutottam a Kagylóba és közeli barátságot kötöttem jó pár sörrel...aztán hallucinálni kezdtem...hallottam Seant. Na álljon meg a gyászmenet! Hirtelen ülök fel, de rögtön meg is bánom, mert a fejem megindul előre a gyomrommal karöltve. Tenyerem a szám elé tapasztom és szinte elsodrom Robot, aki akkor lép ki a fürdőből. Hála a jó égnek! Legalább azt nem kell keresnem.

A nagy fehér porcelán mikrofonba való kinyilatkoztatásom végén, csak ülök a kövön és nem gondolok semmire sem. Rob áll a nyitott ajtóban és igencsak randán bámul rám.

– Mi van! – morgom rekedten, miközben feltápászkodok és kiöblítem a számat.

– Hatalmas nagy barom vagy Dean Anderson! – állapítja meg a nyilvánvalót. – Sean várt rád, te pedig basztál bemenni hozzá! Szegény teljesen kikészült tőled! Azt tudtad, hogy agyfürkészhez jár, mert nem bírja elviselni, ha megérintik? – és csak dől belőle. Igen, tudtam. Tisztában vagyok mindennel, ami vele történt. Ám megint felrémlik a zokogó hozzátartozó, amikor egy kolléga halálhírét közölték vele.

– És? Mit akarsz, mit kezdjek ezzel? – teszem fel a tőlem telhető legflegmábban a kérdést. – Nincs hozzá közöm! – Rob arca kész tanulmány, de a keze hamar eljár. Hatalmas pofon csattan a képemen.

– Takarodj innen! Soha többé ne kerülj Sean közelébe, különben véghez viszem a legtökéletesebb gyilkosságot a történelemben! – Ez így jó! Legalább nem engedi utánam Seant. De miért fáj ez ennyire nekem? A gyomrom ég és maródik. Le kell állnom a piálással! Határozom el magam. Miután kapok egy alapos fejmosást Diana nagyitól is, haza megyek. Végig nézve a lakáson elkap a bűntudat. Adam és James nem ezt érdemlik. James nem ezt tanította nekem, nem ilyen zsarut akart belőlem faragni! Sóhajtozva kezdek neki a nagytakarításnak, ami az egész napomat kiteszi. Kidobok mindent ami az elmúlt időszakra emlékeztet. Még ha nem is maradok mellette, nem engedhetem, hogy ő vigyázzon rám! Én vagyok a rendőr, ez az én kötelességem!

Egy héttel később újra kezemben a jelvényem, bár fegyveremet még nem kapom vissza. Egy tárgyaló mellé osztanak be. Ő az aki túszejtéshez és öngyilkos jelöltekhez járkál és igyekszik lebeszélni őket, vagy meggyőzni őket, hogy amit tesznek az rossz. Sean folyamatosan keres engem, de én jól elbújtam. Látom, amikor a kezelésekről jár haza, zaklatott és fél. Rob és a barátnője vele és mellette vannak. Én pedig azzal töltöm az éjszakáimat, hogy a kocsiból figyelem az ablakát. Három hét. Ennyi kell, hogy Rob meggyőzze, adja fel a keresésemet. Csak azt nem értem, miért csinálom én ezt megint? Szeretem, és talán vigyázni is tudnék rá, hiszen idő közben megértettem, hogy a hadnagy miért helyeztetett át a tárgyalókhoz. Segített nekem. Fegyver nélkül vívhatok harcot a gonosz és a bűn ellen, pusztán a szavaimmal. Egyfajta terápiaként sikerült felfognom ezt a hónapot, és mikor letelik kérvényeztem a végleges áthelyezésemet is, amit mentorom és társam Christopher örömmel vett. Nyugdíj előtt volt és kellett a fiatalítás a csapatába. Én is örömmel jöttem át. Elég volt a lövöldözésekből és a rengeteg halálból. Az öngyilkos jelöltekre fogok specializálódni. Ez a nekem való. Meghallgatni őket és elmesélni a saját történetemet, hátha le tudom őket beszélni, hogy végezzenek magukkal.

A hónap utolsó napján épp Sean új albérlete előtt strázsálok, amikor befut a hívás. Fiatal, tizenhét éves srác felmászott a Davis Ház tetőjére és azzal fenyegetőzik, hogy leugrik. Chris már ott van, de engem kér. Szerinte testhez álló a probléma. Vetek egy utolsó búcsúpillantást Sean még mindig világító ablakára, majd elhajtok.

A Davis Ház tíz emelet magas és többek között egy középiskolának is helyt ad. Nyilván a srác egy ottani diák.

– Főnök! – fogok kezet mentorommal. – Helyzet?

– Á, Dean! Tizenhét éves srác, szerelmi bánattal, de nem beszél se velem, se Claraval, azt mondja nem értenénk meg a problémáját. – néz rám jelentőség teljesen. Bólintok, értem. – A szülei ott vannak, mutat egy igencsak vallásos pár felé. – Hithű katolikusok – vág grimaszt.

– Mi váltotta ki a szándékot?

– A barátai szerint valakibe beleszeretett, de azt mondta, hogy halott ügy, mert úgysem lesz belőle semmi, és, hogy őt megszállhatta a gonosz, meg, hogy ő maga a sátán útjára tévedt, és egyéb vallásos handabanda! – Clara is olyan, mint én. A kábszer osztályról jött át. Gyengéden megölel és felteszi a szokásos kérdését. – Hogy van Sean?

– Rendben lesz most már! – válaszolom a szokásosat. Végül beszélek a szülőkkel is, akikről kiderül, nem is annyira hithűek, vagyis nem követik olyan szigorúan a vallásuk minden betűjét. Az apa elmondja, hogy ő úgy sejti a fia egy másik fiúba szerethetett bele, de a félelmei és pár kellemetlen barát miatt összeomlott.

Felcaplatok a tetőre és az ott őrködő kollégától némán kérdezem, hogy mi a helyzet.

 – Helló Dean! Egyfolytában imádkozik és sír, de még nem akart ténylegesen leugrani. – bólintok és kilépek a hideg éjszakába. A hó ekkor dönt úgy, hogy ő biza esni fog. A srácon csak egy vékony ing van és az iskolai egyenruhájának nadrágja. Fiatal, csinos fiú. Hosszú fekete hajjal és hozzá hatalmas kék szemekkel. Olyan, mint Adam.

– Helló! – köszönök rá halkan. – A nevem Dean Anderson, és azért vagyok itt, hogy meghallgassalak! – állok meg tőle alig néhány lépésre. Könnyáztatta szemeiben nincs bizalom, de ki is vitatná ezt el egy ilyen helyzetben tőle.

– Ki küldte? – szipogja és ekkor meglátom kezében a papírvágó szikét. Tehát nem ugrani akart már eredetileg sem.

– Azok, akik odalent állnak és halálra aggódják magukat érted. – felhorkan, de távolabb kerül a penge a csuklójától.

– Mit tudnak ők? És maga? Ki maga és mit tud rólam? – hangjából csak úgy süt a fájdalom és a kétségbeesés. Nem bízik a barátaiban, nem úgy mint Sean Robban.

– Igazad van, nem ismerlek és nem is tudok semmit sem rólad, vagy az okaidról. – intek a szike felé. – De én azért vagyok itt, hogy meghallgassalak és segítő kezet nyújthassak, ha elfogadod. – nyugodt hangom felkelti kíváncsiságát.

– Tényleg meghallgatna? – határozottan bólintok, mire újabb cseppek folynak végig az arcán. – Én egy romlott ember vagyok! – tör ki belőle. – Beteg és romlott!

– Miért? Miért lennél az?

– Mert...mert a szívemet egy...egy másik fiú...tölti ki! – zokogja. Közben óvatosan közelebb lépek hozzá.

– Ettől nem vagy sem beteg, sem romlott. – ülök le mellé két lépésnyire. – Miből gondolod, hogy beteg lennél?

– Mert... – látom ezerrel pörögni az elméjét, míg a helyes indokot keresi. – Mert Isten megbünteti azokat, akik letérnek a helyes útról! – vágja rá hirtelen. Ha nem félnék, hogy azonnal elmetszi a csuklóját, kinevetném.

– Ez nem igaz! Isten mindenkit egyformán szeret. – bár ebben én elég régóta nem hiszek már. De ez maradjon az én titkom. – Mitől lennél romlott?

– Megkívántam őt. – suttogja lehajtott fejjel. – Többször is. De ő fiú! Mégis...amikor látom, a szívem hevesebben ver, a tenyerem izzadni kezd és le sem tudom venni róla a pillantásomat... – hadarja. Én pedig megnyugszom. A pengét visszahúzza, és már csak ül előttem, szégyenkezve, elhagyatottan, magányosan. – Amikor először láttam...feltűnt, hogy mennyire szép...aztán magával ragadott a hangja, amikor nevetett az arcán megjelent két kis gödröcske... – újabb könnyek hullanak le szeméből. – Maga ezt nem értheti! – rázza meg a fejét. – A barátnője, biztosan otthon izgul magáért... – megrázom a fejem.

– Nincs barátnőm. – válaszolom halkan. – Van egy fiú akit szeretek, de mi nem lehettünk együtt, és el sem mondhattam neki.

– Egy fiú? – kapja fel csodálkozva a fejét. – Maga...?

– Igen, meleg vagyok és ezzel nincs is semmi baj! – mosolygok rá. – Elhiszed most már, hogy én tudok neked segíteni? – tétován bólint és felém nyújtja a szikéjét. Ahogy tenyerembe zárom, egy megkönnyebbült sóhajt hallok a feljáró felől.

– Nem akartam én igazán ezt...de annyira elkeseredtem! Anyáék nagyon mérgesek lesznek, ha kiderül, hogy...tudja...

– Hogy egy fiút szeretsz?

– Igen. Szeretem Willt és...Istenem, most nagy bajban vagyok, ugye?

– Hát...nem fognak megdicsérni az biztos! – válaszolom, ő pedig elkenődik. Hirtelen támad egy ötletem. – Én már elmondtam a nevem, de téged hogy hívnak?

– Ne nevessen ki jó? – elpirul, és először olyan halkan mondja ki a nevét, hogy vissza kell kérdeznem. Másodszorra már tényleg hallom, de valóban vicces neve van a srácnak.

– Adam Adams... – félve lesi reakciómat, de Chris oktatásának hála megtanultam uralni az arcomat.

– Adam... mit gondolsz, ez a Will ott lehet lent? – bólint és kérdő pillantásomra elmondja, hogy a srác minden este későig marad a szemközti könyvtárba. – Akkor mit szólnál hozzá, ha idehívnánk őt? – ijedten kapja fel a fejét és hevesen tiltakozni kezd. – Oké, rendben, de meg tudnád őt mutatni nekem? – intek a párkány felé. A szerencsétlen totál lesápad.

– Inkább menjünk le és úgy nagyon szívesen megmutatom!

– Miért? – kérdezem meglepetten.

– Tériszonyom van! – mondja, mintha nekem ezt tudnom kellett volna. Tehát ezért nem akart ugrani. Felállok és felé nyújtom a kezem, amit tétován ugyan, de elfogad. Lefelé menet feltesz pár kérdést még nekem, így a liftből kilépve gazdagabb lett a névjegyemmel és egy jó szakember elérhetőségével. Az épület előtt megtorpan és elpirulva hátraarcot vág.

– Ő az, ott szembe! – suttogja én pedig alaposan megnézem a srácot. Helyes fiú, nem kimondottan szép, de helyes. – Most...most mit csináljak? – esik kétségbe. Biztatóan rámosolygok és megfordítom, hogy szembe álljon álmai fiújával.

– Beszélj vele! – kicsit meglököm, mire egy kisebb tömeg zúdul rá. Elégedetten térek vissza a kocsimhoz, aminek motorházán mentorom ücsörög.

– Neked is ezt kéne! Beszélni vele!

– Lehet... – fordulok vissza, csak, hogy lássam, amint vérvörös fejjel és szégyenkezve Adam épp megvallja érzéseit kiszemeltjének. – Gondolod, hogy lenne még esélyem Seannál?

– Ha szereted, és ő viszonozni tudja, akkor igen. Ha nem, akkor legalább lefogod tudni zárni. – veregeti meg a vállam. – Menjünk igyunk egy jó kávét! – elmosolyodok. Sean utálja a kávét!

Másnap elhatározom magam és felhívom Robot. Tudom, hogy nem kedvel, de előbb vele kell békét kötnöm, hogy eljuthassak Seanhoz.

Egy fél délutánom elmegy rá, mire elmagyarázom neki a viselkedésemet, és a végén, mondhatni, szerencsésen válunk el. Két napot kért, hogy átgondolhassa barátja közelébe enged – e még. Kérésemet, hogy tudakolja meg Sean szóba állna e velem, csak egy horkantással díjazza.

Két nap. Ha ennyit kibírtam, két nap már meg sem kottyan nekem...Ugye?

Sean Matlockot:

Reggel nehéz szívvel kelek fel. Az időpont kötelez. Minden egyes beszélgetéssel egyre közelebb kerülök a teljes szabadsághoz.

– Jó reggelt – mosolygok Diana mamára.

– Jól vagy? – pislog rám.

– Soha jobban – nevetek fel és megyek öltözni.

A pszichológus meglepetten fogad és üdvözlés után rögtön rátér a lényegre.

– Mi történt Sean? Nagyon jól fest ma. Mintha sikerült volna kialudni magát.

– Hát tudja – kicsit el pirulok – Tegnap megtaláltam Deant.

– A nyomozóját?

– Igen. – bólogatok hevesen.

– Meséljen csak – mosolyog rám kedvesen és helyet foglalunk. Elmesélem neki hogy merev részegen leltem rá a kedvenc kocsmámban, és hogy haza vittem, ágyba raktam és lefeküdtem mellé. Először messze, de a közelsége az illata, és hogy ő volt... annyira jól esett. Aztán átterelődik a szó a rémálmaimra. Végig vesszük hátha emlékszem még valami új dologra. Próbálkozunk a közeledéssel. Rájöttünk már, hogy csak azoknak az embereknek az érintését bírom elviselni akikhez érzelmileg is kötődöm, de csak pozitívak az élményeim velük kapcsolatban. Gyakoroljuk a légző technikát ami ahhoz kell, hogy tudjak közlekedni a tömegben.

Ekkor hirtelen előáll egy furcsa kérdéssel.

– Miért más az ön Deanje, mint az a Professzor?

Egy pillanatra megakadok, napok óta nem volt szó róla.

– Hát... – felelni kell, beszélni kell – a prof.-nak szőke hosszú haja volt – mélázom és magam elé képzelem a régi prof.-ot akibe beleszerettem. – tömpe ujjai, amik mindig kicsit remegtek, a tenyere nyirkos volt mindig. Szikár volt és sápatag. A szeme olyan semmilyen volt. Talán a szürke a jó szó rá. – elmerengek – Így festett mikor még értelmes ember módjára viselkedett velem. Dean... Dean teljesen az ellentéte volt. Napbarnított izmos test. Fekete rövid haj, izzó barna szem. Tudja, mint amikor valaki mindig valami csínytevésen töri a kobakját. Na ő is pont úgy nézett mindig. A tenyere mindig száraz volt és néhol bőrkeményedéses. De sose volt velük goromba. Tegnap ütött meg először, de akkor se szánt szándékkal, csak azért, mert hulla részegen felállt és pont a karja útjába kerültem.

– Részegen?

– Mint kiderült épp nem önmaga, segíteni szerettem volna neki. Elvittem haza. Remélem otthon találkozom vele. – kicsit reménykedem, hogy hamarabb elenged. Persze ki kell töltenem a három órámat, melyet rám áldoz heti két alkalommal. Eleinte nagyon utáltam ide járni, macera volt a tömegközlekedés, egyáltalán az emberek közötti lét. Nehezen nyíltam meg. De a doktornőnek voltak rólam papírjai és tudta, hogy milyen problémákkal küzdök. Először ő mesélt nekem. Így a harmadik alkalommal már egész barátságos hangot tudunk megütni.

Vágyódom haza, hogy láthassam Deant, de a doktornő birtokolja még mindig a figyelmemet. Játszunk és beszélgetünk. Néha meghökkentő kérdései vannak. Az egyik ilyen múltkor hangzott el. Mégpedig: Miért szeretek alul lenni a kapcsolatban. Magam sem értettem, hogy miért. De valamit biztos kibogozott a válaszaimból, mert kicsit az öngyilkosság felé terelte a témát. Akkor és ott kerek perec megmondtam, nem akarok öngyilkos lenni. Csak mosolygott és végül elővett egy táblás játékot. A parti félbe maradt. Most talán befejezhetjük.

Fáradtan érkezem haza. A játékot csak folytattuk, de nem fejeztük be. Ahogy közelgek a lakáshoz fellelkesülök. Itt van Dean. Tudunk beszélni!

Diana nagymama mosolyogva fogad leültet ebédelni.

– Hol van Dean?

– Délelőtt távozott – szomorkásan elfordul.

– Miért?

– Haza kellett mennie.

– Beszélni szerettem volna vele – motyogom.

– Nem állíthatsz be hozzá csak úgy – figyelmeztet – Tudod, hogy most nem tanácsos kimenni.

– Tudom – bólintok beletörődve, hogy ma hoppon maradtam. Majd holnap megyek és megkeresem.

Persze meg ahogy én azt elképzeltem. Szörnyen nagy ez a város. Leia velem tart egy két kicsapongó helyre, de mivel alkoholt nem ihatok a gyógyszerek miatt így marad a kémlelés.

– Miért is csinálod ezt pontosan? – firtatja talán egy héttel később, hogy Dean lelépett.

– Beszélni akarok vele – makacskodom.

– Minek? – szól közbe Rob.

– Mert tisztázni akarom mi is történt! – felelem és ránézek. Nem helyesli, hogy itt ülök és kémlelem a rossz arcú népet.

– Nem volt kötelező jönnöd. – mordulok.

– Igaz – vállat von – de a barátod vagyok és ha nem vigyázok rád akkor a végén megint elvisz egy mumus.

Azt szeretném elkerülni.

Már vagy a harmincadik kocsmát nézzük meg, mikor is látszólag feladom. Rob nem piszkál tovább. De keresünk nekem egy új albérletet. Az orvosom is ezt ajánlja, hogy keressek egy helyet ahol egyedül vagyok, és ha nem megy akkor költözzek vissza, de muszáj lesz elszakadni.

A beköltözés nem egészen zökkenő mentes, a zoknijaim minduntalan vissza kerülnek Diana nagyihoz. Végül csak sikerül.

Az első éjszaka borzalmas. Egyedül rettegve a sötétben. A párnám se nyugtat meg. Pedig új életet akarok kezdeni és ahhoz, hogy ez menjen, erre szükség van.

A hajnal Deannal való fantáziással és egy édesen nedves álommal ér utol.

Megint csak a doktornő ajánlására neki állok megírni a történteket. Beszéltem róla, írjam le, és ahogy a betűk papírra kerülnek, belőlem is kikerülnek végre. Hát... éjszakába nyúlóan írom a történetem. Mindenre megpróbálok vissza emlékezni. A legapróbb részletre is. Néhol édes, néhol fájdalmas, de a legvége iszonyatosan félelmetes.

Dean keresése kitölti az estéimet, heti kétszer a doktornőhöz járok. A maradék időben iskolába járok és írom a történetemet. Egy-egy részleténél zokogni támadna kedvem, miért nem foglalkozott velem egyáltalán? Szeretett egyáltalán? Miért bántott?

Dean...

Miért voltam olyan barom, hogy hagytam, hogy elsodorjon tőle az élet?

Robbal találkozom, hogy felkészítsem az egyik vizsgájára. Sajnos én elbuktam ezt a félévet. Kívül eső dolgok miatt. Pár tárgyam azért még sikerült.

– Szia – húzza magán jobban össze a kabátot – cudar egy idő van. – berzenkedik meg.

– Ja – húzok sapkát – Mehetünk.

A könyvtár csendje most is megnyugtat. Szeretek ide járni. A tudás központja. Alig vetjük bele magunkat a tanuláshoz szükséges dolgok szét pakolásában mikor is jön a kérdés.

– Mit tennél ha Dean megjelenne és beszélni akarna veled?

– Rob – sóhajtok – Tudod, hogy abba hagytam a kutatást utána – hangzik el századszor is a hazugság. Dehogy hagytam abba, csak leredukáltam a témához kapcsolódó beszélgetések számát – Szeretnék vele beszélni – teszem még hozzá azért sóhajtva.

– Aha – konstatálja és folytatjuk a tanulást.

Pár órával és némi értelmetlen blabla értelmezése után eljutunk oda, hogy akkor most már elég volt. A vizsga kérdéseit végig csócsáltuk.

– Akkor jössz? – kérdezi.

– Hova?

– Meghívlak egy kólára – nevet fel arcomat látva – Jár a jutalom ennyi értelmetlen szöveg után.

– Kösz – veregetem vállon. Össze cókmókólunk és megyünk. – Hova megyünk?

– A Kagylóba – feleli mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog.

– Dave ki fog röhögni a kóla miatt.

– Dehogy fog. Örülni fog nekünk. – azzal már megyünk is.

Mikor belépünk a Kagylóba megdermedek picit. A kedvenc asztalom foglalt. Az oly áhított barna szempár rám emeli fókuszát.

– Dean – suttogom.

– Menj – lök meg Rob – hozom a kólád.

Remegő térdekkel lépek oda az asztalhoz.

– Szabad? – firtatom. Int, hogy üljek csak le. Megteszem szemben helyezkedve vele.

– Hogy vagy? – kérdezi félszegen. A tekintete tiszta és...ó, te jó ég...narancslevet iszik!

– Köszönöm már egész jól vagyok.

– Az agy-kurkász mit mond?

– A pszichológusomra gondolsz?

– Rá.

– Lassan elérem a harmadik lépcsőfokot.

– Miben?

– Dean... – sóhajtok – Nem szokásod a kertelés – felkönyöklök az asztalra – Miért? – teszem fel az engem leginkább érdeklő kérdést.

– Nem akartalak kitenni annak aminek James felesége volt kitéve.

– Pontosan?

– James halott – lehajtja a fejét.

– Igen tudom – felé nyúlok, hogy megérintsem a kezét, de elrántja és tenyerem csak az asztallapot érinti meg – Részvétem – húzódom vissza. Hátra dőlök és kényelmesen kinyújtott lábaim bokánál keresztezem. – Mi történt veled mióta nem láttalak?

– Miért nem hagytál itt? – néz fel az asztal lapról hirtelen.

– Mikor? – jövök zavarba.

– Amikor megütöttelek.

– Ja, hogy akkor, – elmosolyodom – hogy is fogalmaztál... olyan elveszett vagy, és mint nyomozó ez a tisztem.

– Már nem vagyok nyomozó.

– Oh – meglepetten pillantok rá – Kirúgtak?

– Nem – hökkenten néz rám.

– Most mit izélsz? Az utolsó információm rólad, hogy züllesz, matt részeg vagy szinte mindig, ittas vezetésen kapnak, és még ráadásnak kurvázol is. Mikor utoljára láttalak alkohol gőzös álmot láttál az én ágyamban.

– Áthelyeztek, hogy vissza kapjam a jelvényem – kezd mesélni. – Most pisztolyok nélkül harcolok. Nincs lövöldözés. Öngyilkosokra specializálódom. – figyelmesen hallgatom és mesél. Az új helyről és környezetről. Mennyire élvezi a munkáját. Azt, hogy végre tud segíteni a bajba jutottakon. Milyen jó érzéssel tölti el mikor megtud állítani egy ugrani készülőt.

– Sean – szólít meg hirtelen – Eljönnél velem vacsorázni?

– Már vacsora idő van? – nézek körbe. Kint már sötét van, de ez nem jelent semmit. Télen szinte mindig sötét van.

– Eljössz velem?

– Miért ne – vonok vállat és kabátomat húzom. – Rob hova lett? – nézek körbe, de nem kell sokat keresnem a pultos int.

– Rob üzeni, hogy haza ment, mert Leiaval van találkozója. Ne izgulj, és dönts okosan.

– Köszönöm Dave.

Dean az ajtóban vár és kilépünk a szélbe. A hó csak hullik. Alig egy hete esett le az első hó. Most mégis fehérbe öltözik a város.

– Gyönyörű – mosolygok fel az égre. Egy hópehely bele esik a szemembe. – Na – dörgölöm ki onnan a tolakodót.

– Az – ért egyet Dean. Felé pillantok, engem néz. Olyan kiismerhetetlenül.

– Hova megyünk?

– Nem messzire itt van egy étterem – azzal már vezet is. Némán sétálok mellette. Kíváncsian várom ebből mi fog kisülni. És nagyon finom sül ki. Három fogásos vacsorában részesülök. Levessel főfogással és természetesen desszerttel. Étkezés közben csak semleges témákról esik szó, úgy mint hogy van Diana mama, mit csinál Rob meg Leia, milyen az új lakásom. Miért vagyok fent éjszakába nyúlóan. Hogy sikerült túl lendülnie az alkohol problémáján.

– Huh – dőlök hátra az utolsó tejszínhab nyomot is eltüntetve a tányéromról – rég laktam már ilyen jól.

– Látom – mosolyog, azzal az ellenállhatatlan csintalan mosolyával. Felém nyúl és letöröl a szám szegletéből egy kis maszatot.

– Miért hívtál meg enni? – firtatom.

Dean Anderson:

Letelik a két nap és Rob megjelenik. Még mindig aggódik a barátjáért. Beszámol az orvossal végzett terápiájáról, hogy azon dolgozik, hogy minél hamarabb túl legyen ezen a borzalmon. Végül fél óra után rátér a lényegre. Holnap a könyvtárba mennek tanulni.

– Hét körül legyél a Kagylóban. Odaviszem Seant, hogy beszélhessetek. – áll fel, majd magamra hagy.

Holnap... A szívem gyors vágtába kezd. Holnap újra érinthetem, még ha csak a kezét is! Otthon hatalmas nagytakarítást végzek. Illatos gyertyákat rakok ki a polcokra, asztalokra, elmosogatok, közben hallgatom a tv-ben a híreket. Most volt Konrád tárgyalása. A hírolvasó szerint Konrád bevallott mindent, és az esküdtek ítélete szerint ebben az életben, már nem lát mást, csak a cellái rácsait. Hatalmas sóhajt eresztek meg. Holnap reggel még Antoniához is el kell mennem. James fia három napja született. Volt társaként vigyázni fogom az életüket.

Az utolsó tányért teszem a szárítóra, amikor ismét a Doki a téma a híradóban. Nézem, ahogy a szőke férfit vezetik az FBI-osok. Nem csak ebben az államban ölt. Meghűl az ereimben a vér. Évek óta gyilkolt...több száz eltűnt fiatal halála köthető hozzá. Felhangosítom a tv-t, mert az egyik riporter épp a Doki elé tolja a mikrofonját.

– Megbánta amit tett?- kérdezi. A pasi felnéz, egyenesen a kamerába nézve válaszol.

– Nem! Mind megérdemelték, csak azt sajnálom, hogy őt nem tudtam teljesen a magamévá tenni! – vigyorog ördögien.

– Kiről beszél? – Na ezt nem fogják megtudni! Sean kiléte örökre titokban marad a nyilvánosság előtt. A kollégák nem követik el még egyszer ugyanazt a hibát. Kikapcsolom a készüléket és elvonulok fürdeni. Sean illata kúszik az orromba, pedig tudom, hogy nincs velem...mégis a meleg víz simogatása őt juttatja eszembe. Kezem önkéntelenül simul férfiasságomra.

Másnap reggel James lakásán kezdem a napom. Fél órán át bámulom az ifjabb Deant. Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt az én nevemet adni neki. Tonia nevetve mesélte mindezt, amikor a nővér kispapának hívott, én meg legorombítottam. Erős nő, rendben lesznek, én meg vigyázni fogok rájuk.

Eljön az este és egyre idegesebb vagyok. A Kagylóban nincsenek sokan. Vizsgaszezon van. Mikor Dave meglát kapok egy irtó csúnya pillantást és egy pohár narancslevet.

– Jó ideig nem fogsz kapni apám pálinkájából, úgyhogy érd be ezzel! – Elmosolyodok.

– Sajnálom Dave! – kérek tőle bocsánatot. – Hülye voltam!

– Még mindig az vagy! – válaszolja vigyorogva, majd a kedvenc asztalom felé int. – Uram, az asztala készen várja önt! – ezen muszáj nevetnem. Megemelem a poharam és az asztalhoz ülök. Még csak fél hét. Még harminc perc. Huszonkilenc. Huszonnyolc. Húsz. Tizenöt. Tíz. Öt. És pontosan hétkor Rob besétál oldalán a mosolygó Seannal. Egy kis ösztökélés után felém lépked. Minden lépésével növeli a szívritmusom. A tenyerem izzad...ideges vagyok, de ez jó fajta idegesség.

Beszélgetünk, de Dave mindent látó szeme zavar, így egy vacsorára invitálom, amit persze Tonia munkahelyén, egy kellemes kis családias étteremben szeretnék vele elkölteni. A hó úgy hullik, mint egy hete, amikor Adamhez mentem fel a tetőre. A város most végre fehérbe öltözik.

– Gyönyörű – mosolyog fel az égre Sean. Egy hópehely esik a szemébe. – Na – dörgöli ki onnan. Olyan csodaszép. Hogy voltam képes élni nélküle eddig? Megbocsájt majd nekem?

– Az – értek egyet vele, bár én csak őt látom Felém pillant, engem néz. Tekintetében ezer kérdés.

– Hova megyünk? – teszi fel az elsőt.

– Nem messzire, itt van egy étterem. – válaszolom és gyalog indulunk el. Nyolcra foglaltattam asztalt. Egy csendes és kielégítő vacsorát költünk el kettesben. Az étterem hangulata már előre jelzi a karácsonyt. Mindenhol gyertyák fénye vonja be az asztalokat. Finom fűszeres illatok szállnak a levegőben...

Evés közben mesélünk. Arról, hogy ki mit csinált eddig. Bár az ő életének minden mozzanatáról tudok. Még a beszélgetéseikről is. Az orvosa ugyanis a csapatunk tagja, de ezt jobb titokban tartanom.

Bevallom bűneimet és elégedetten nézem, ahogy az utolsó adag tejszínhabot is eltünteti a tányérjáról.

– Huh! Rég laktam már ilyen jól. – jelenti ki.

– Látom – mosolygok rá, majd felé nyúlok és letörlöm a szája szegletéből az ott lévő kis maszatot. Megrezzen, de alig észrevehető csak.

– Miért hívtál meg enni? – firtatja. Nagy levegőt veszek. Most vagy soha!

– Bocsánatot akartam kérni tőled. – vágok bele. Nem merek ránézni. – Tudom, hogy egy ostoba marha vagyok...voltam...és még leszek is. Nem lett volna szabad otthagynom téged azután a második alkalom után, de féltem. Féltem, hogy te visszamész a professzorodhoz, megint egy szó nélkül, vagy mást keresel. Aztán annyi minden történt hirtelen, és... – itt felnézek. A szemei csillognak a gyertya lángjától megvilágítva. – Aztán a kórházban, amíg fogtam a kezed, arra gondoltam, hogy...hogy túl értékes vagy nekem, nem akarlak egy idióta bosszújának kitenni...pedig amíg a gyilkosságiaknál voltam, könnyen megeshetett volna. – Felsóhajt és látom lesöpör egy könnycseppet. – Aztán valami eltört itt bent – mutatok a mellkasomra. – és ez vezetett ahhoz, hogy megindultam a lejtőn lefelé. Végül, volt egy esetem, ahol a srác azért akarta felvágni az ereit, mert szerelmes lett. Azt tanácsoltam neki, hogy beszéljen vele...És akkor úgy döntöttem én is megteszem...megfogadom a saját tanácsomat. És ezért vagyunk, most itt. Sean én...én nagyon szeretlek téged! Az életem üres és hideg nélküled. Szeretném veled eltölteni ami még hátra van... – felnézek rá és nem látok mást, mint széles mosolyát, könnyei függönyén át. Remegő kezekkel simít arcomra én pedig beledőlök érintésébe. Meleg és puha a keze.

– Te nagy marha! – suttogja lágyan és áthajolva az asztal felett apró csókot nyom ajkaimra. Valami felrobban bennem és megindulnak a könnyek. Nem eresztem a pillantását, és viszonozom csókját. Mindaddig ajkait becézem, amíg a taps fel nem hangzik. Zavartan válunk szét, de én hihetetlenül boldog vagyok. Fizetek és elindulunk hozzám. Végig szorosan tartom a kezét. Ujjait a sajátjaim közé fűzöm. Lépteim boldogok, és a hó hatalmas pelyhekben hullik körülöttünk. A kirakatokban ezernyi izzó világít, hirdetve az ünnep közeledtét. De belül izzok...velem van! Ezt kiáltja minden egyes sejtem.

Otthon kissé zavartan hagyom, hogy körbe nézzen. Meleg mosolya beragyogja a lakást. Lassan ölelem át, hogy legyen ideje felkészülni rá, de ő szorosan bújik hozzám, Karjait nyakam köré fonja és felkínálja édes ajkait.

Szeretkezünk. Lassan, szerelmesen. Dédelgetem őt. Minden egyes érintésemmel bizonyítani akarom neki, hogy szeretem őt, hogy vigyázni fogok rá. Az extázis pillanatában mélyen a szemembe néz és végre ő is kimondja.

– Szeretlek!

Sean Matlock:

Lassan ébredek, mégis a kellemetlen szorongató érzés helyet most élvezem a meleget. Hirtelen kipattan a szemem. Reggeli merevedés. Elég rég nem küzdöttem már ezzel a problémával. Lassan ülök fel. Dean bármennyire is vigyázva ért hozzám mégis a hátam enyhe sajgása jelzi itt bizony este volt valami.

– Szeretlek – ízlelgetem a szót. Még eddig senkinek nem mondtam ki ilyen értelemben. Szerelemmel átitatva.

Figyelem alvó arcát, beletúrok rövid hajába. Karja mozdul és átveti ölem fölött, mikor érez közelebb fészkelődik és alszik tovább. Na így, hogy megyek ki a mosdóba? Mosolyogva emelem meg erős és eléggé nehéz karját. Egy kispárna segítségével kiszabadulok az ágyból és megkeresem a fürdőt.

A konyhában rend és tisztaság uralkodik. Hamar megtalálom a kávéfőző hozzávalóit. Magamnak csak kakaót készítek. Tálcára rakodok mindent és vissza megyek a hálóba.

– Hmm... – nyammogja miközben felül. – Ágyba reggeli – felém nyújtja kezét.

– Jó reggelt – köszöntöm és lerakom elé a tálcát – Nem egészen reggeli, ez csak az ébresztő, hogy együtt készítsük el a reggelit – azzal mellé ülök. – Szép ez a nap – csókot lopok tőle mielőtt nagyon kávé ízű lenne a szája. Bögrémnek szentelném figyelmem, de nem engedi. Megfog és alaposan megcsókol. Pihegve válunk szét. Ennyit a merevedési problémáimról. Ölemre húzom a takaró csücskét.

– Nem kell szégyenlősködni – hangja megremegtet. Akarom. Őt akarom. Lehet látja rajtam, hogy mi jár a fejemben, mert félrerakja a tálcát, kiveszi kezemből a kakaóm és lerángatja rólam a takarót. Hanyatt dönt. Kitágul a szemem. Lehet, hogy akarom őt, de nem biztos, hogy a szervezetem is fel van készülve még egy menetre.

– Ne félj – suttogja és lehúzza az alsónadrágom elejét. Lehelete megbizserget. Eszemet vesztve kapkodom a levegőt. Ez a technika. Pillanatokon belül körbe ölel a vágy és a gyönyör.

Pihegve fekszem kiterülve az ágyon.

– Meg tudnám szokni ezt a reggeli ébresztést – somolyog mellettem.

– De... – nyúlnék felé, de lefogja kezem.

– Most rólad szólt. – belém fojtja a többit, még érzem szájában az ízem. Nem tudom biztosan, hogy nem csalódott e és valószínűleg ez látszik rajtam, mert még hozzá teszi – Nem bírnál ki még egy menetet most. – megsimogatja hasam – Majd este vissza térünk a dologra – belecsókol köldökömbe. Megint kéjesen felnyögök. – Kis telhetetlen – nevet fel.

– De ha egyszer... olyan jó – nyújtózom egy nagyot. Dean hasa morgolódik. – Na hol is az a reggeli? – nevetek és vissza igazítom alsó nacimat. Magam után húzom először a tus alá. Majd a konyhába.

Remélem minden reggel legalább ilyen jó lesz. Most felhőtlenül boldog vagyok. Azt hiszem most minden tökéletes.

Egy évvel később...

Dean Anderson:

EL sem hiszem! Már eltelt egy egész év! Boldogan vigyorgok magam elé, ma van az évfordulónk.

– Dean! – ráncigál meg Adam. Igen, sok minden változott. Felmondtam a rendőrségnél és meleg fiataloknak biztosítok egy helyet, ahol meghallgatják őket és segítenek a problémáikon. Adam és a barátja jöttek elsőnek, és azóta is segítenek. Sean lassan diplomázik, szegény totál ki van merülve.

– Dean! Menned kéne! Késő van! – ráncigál meg megint Adam. Elpakolom a dossziékat és rávigyorgok, azzal a csibészessel, amit Sean annyira imád.

– Valld csak be, hogy a hátsószoba miatt zargatsz ennyire hazafelé! – elpirul, majd morogva nevez mindenféle szépnek és jónak. Vigyorogva hagyom kettesben őket, és hazafelé megveszem az üveg bort és a mini mikroszkóp tortát.

Otthon azonban nem fogad senki. Elteszem a tortát a hűtőbe a bort pedig az asztalon hagyom, és szerelmem keresésére indulok. A hálónkban lelem meg. Valami nagyon szépet álmodhat, mert egy elég rendes merevedése van. Biztos fürdeni indult, mert csak egy atléta van rajta. Kócosan, kipirulva, kívánatosan... nem bírom ki és megízlelem őt, mire sikítva megugrik. Nem tehetek róla, de kitör belőlem a nevetés. Zavartan próbálja eltakarni merevedését, miközben térden állva egyensúlyoz az ágyunkon. Jobb kezével a hajába túr és igen morcosan les rám.

– Dean, a frászt hozod rám! – morogja. – Épp fürdeni indultam...

– Mikor jöttél meg? – sandítok az órára.

– Olyan egy körül...

– Most fél öt van! – mutatok a vekkerre, amit tőlem kapott a születésnapjára.

– Ó ne! – ugrik fel. – Oda a meglepetésem! – kámpicsorodik el. Mosolyogva megölelem és megpuszilom a feje búbját.

– Te meglepit készítettél elő nekem?

– Igen...végtére is ma van az évfordulónk! – nyafogja. – Erre bealszok...

Olyan édes...nem bántam meg, hogy végigmentem a borzalmakon...és örülök neki, hogy az a bizonyos kívánság visszafelé sült el. Igen. Boldog vagyok. Vele. Örökre...

Vége…

Szómagyarázatok:

ekvivalens* - egyenlő értékű, egyenértékű, azonos, egyforma, egyenlő

TDK* - Tudományos Diák Kör (dolgozat neve és a szervezet neve is)

Nudlin* - más néven: Moodle, egy internetes portál, ahol az egyetemi hallgatók információt kapnak a tanulmányaik állásáról, valamint a nem papír alapú beadandóikat is ide töltik fel.