2.

A napok egykedvűen peregnek tovább.
A suliban nem piszkálnak, mert jó messze vagyok a fészektől. Itt vannak haverok és egy egész jó barátnőm is. Nimphadora a neve. Talán azért vagyunk barátságban, mert ugyanolyan zenét hallgatunk.
- Mi? – csattan fel szünetben – Solomonnal levelezel, és én nem tudok róla semmit?
- Mivel pénteken jött a levél, így nem tudtam megmutatni. – közben odaadom neki a levelet.
Végig futja.
- Jesszus! – kiált fel – Megölöm Richardot!
- Miért? – csodálkozom.
- Emlékszel a karácsonyi képre? – kapar elő a tárcájából egy össze-visszagyűrt képet.
- Persze! – nézek rá a rongyos képre.
Mi vagyunk rajta az osztálykarácsonyon. Hárman egymás mellett állunk, és nagyon vigyorgunk. Nem sokkal előtte jött össze Richarddal. Itt nagyon fogták egymás kezét, én meg Dóra nyakába vetettem a karom.
- Tényleg, mi van veletek? – nézek a képre.
- Megvagyunk. Említettem már, hogy Richardnak van egy gyerekkori haverja, aki bekerült egy árvaházba, miután a családja balesetben meghalt.
Azóta is megvan a barátság, csak a srác messze lakik, bár mégsem annyira, mivel egy városkában laknak, de nem ide jár suliba. Azt hiszem, neki mutatta meg ezt a képet.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy neki is készíttettem egy másolatot ebből, végülis itt már több mint egy hónaposak voltunk. Gondoltam, meglepem vele.
- Nem zavarta, hogy én is a képen vagyok? – csodálkozom.
- Mért zavarta volna?
- Nem tom’…
Vállat von, de valami zavarja. Talán hogy Richard az engedélye nélkül szervezkedik a háta mögött.
A következő szünetben már rohan is hozzá.

A Solomon válaszlevele csak két héten belül érkezett meg.

„Szervusz Persephone!

Nem sokat mondott, mert nem annyira ismer Téged. Zenével foglalkozol? De jó neked! Tényleg, milyen zenét hallgatsz?
A nevelők itt rendesek, bár nem nagyon engednek el sehova. Nálatok hogy van?
Tényleg, Richard mesélte, hogy a barátnője kiakadt, mert lassú a levelezés. Nevetve fogadtam a hírt, erre közölte velem, hogy elvállalja a postás szerepét. Nagyon örültem neki, remélem Te is. Ugye ismered a barátnőjét, Nimphadorát? Mert akkor vele küldhetnéd a következő levelet.
Annyi mindent szerettem volna írni, de most semmi sem jut eszembe.
Szóval…
Várom a válaszod!
Üdv: Solomon”

Megdöbbenve meredek a levélre.
Csend honol a szobában. A libák most valahol messze járnak.
Mit csináljak? Ez a srác Richard gyerekkori haverja. Nagy levegőt veszek, és elkezdek zenét válogatni a zajládámra, ami amúgy egy mini, nem csúcsmodellű, de a célnak meg felelő mp3-lejátszó. Most mit tegyek?
Mondjam neki, hogy Dóra elszólta magát, hogy balesetben haltak meg a szülei?
Végülis nehézkesen felkecmergek. Erre levegőt kell szívni.
Kisétálok a kapun. Most szabad járkálni, mivel ilyenkor van a szabadidős elfoglaltság, és mert az idő is jobb, így mászkálhatunk.
Éles kanyarban feljajdul egy kocsi nem messze tőlem.
Valami gazdag figura lehet az.
Idén már ötödször fordul meg itt. Mindig jól meg néz, aztán tovasétál.
Most is elmegy mellettem. Zsebre dugott kézzel, görnyedten továbbmegyek, őt egy pillantásra sem méltatva.
A parkban belebotlok Dórába.
- Szió Per! – üdvözöl.
- Hello! – köszönök vissza.
- Mi újság?
- Úgy néz ki, Richard ismeri Solomont. – elmesélem neki – Most írta, hogy a barátod vállalná a postás szerepét. Na, és hogy a következő levelet már veled küldjem el. – mosolygok, és látom, hogy Dóra is kivirul.
- Ez tök jó hír! Persze, szívesen továbbítom Rics-nek a levelet!
- Kösz! – bólintok – Csak nem’tom, mit írjak neki. – előhúzom a levelet a farzsebemből.
- Muti! – kéri mohón, de nem tolakodóan.
Átadom neki, és közben előhalászok még egy papírt, hogy megírjam a választ.

„Kedves Solomon!

Persze, nekem is jó hogy Dórán és Richárdon keresztül levelezünk. Nimphadora bele is egyezett. Szóval szerintem már vele kapod meg a következő, vagyis ezt a levelet.
Hogy milyen zenét hallgatok? Hát olyant, amit a fészekben nem szeretnek. Hiába vagyok csendes, és nem zavarom a vizet, akkor sem szeretik a zenét, amit hallgatok. Olyan rocker-féle vagyok. Feketében járok, a bakancs se hiányozhat. Ha nem tetszik a stílusom, akkor bocsi. De ha jól emlékszem, Dóra megmutatta, melyik képen láttál meg először, és azon igenis látszik a stílusom. Csodálom, hogy ezek után mégis írtál nekem.
Ne haragudj, hogy ilyen negatív lettem, Te nem így kezdted. Bocsi!
Viszont arról az igazolványképről nem sok minden látszott belőled. A te stílusod milyen?
Ha már itt tartunk, miért mondtad, hogy jó nekem, hogy gitározhatok?
Csak a gond van vele, mert minden cuccom el kell zárnom a szobatársaim elől, hogy ne legyen semmi bajuk azoknak, amit értékesnek tartok.
A nevelők nálunk nem olyan hű de jó fejek.
Ne haragudj, hogy ezzel traktállak. Ez egy koedukált árvaház. Tudtommal a Tied is az, bár nem sokat hallottam róla.
Na jó, befejezem levelem, mert Dóra készül indulni, és már el szeretném küldeni vele.
Üdv: Persephone
(ha szeretnéd, és szerintem egyszerűbb, hívj csak Per-nek)”

- Dóra – szólok neki.
- Hümm?
- Ezt elviszed Rics-nek?
- Persze, ez a válasz?
- Aha. – bólintok – Kösz!
- Máris menned kell? – csodálkozik.
- Muszáj – sóhajtok, majd búcsút intek, és visszamegyek a fészekbe.
Mikor megérkezek, a drága kocsis nőci akkor viharzik ki az épületből, és nagyon pipa, annyira, hogy fel is lök majdnem. Majd szó nélkül távozik.
Közben valami olyasmit motyog, hogy „majd meglátják”, és „adok én nekik”.
Vállat vonok, és belépek az ódon épületbe. Felfele menet mindenki, aki szembejön, furcsán néz rám.
- Persephone! – kiált az egyik felügyelő.
- Igen? – pislogok rá. Az egyik irodából kukkant ki és hívogatóan int.
- Most járt itt egy illető, – kezd bele a mondókájába – aki szeretett volna végrehajtani egy örökbefogadást – nyögi ki végül, de látszik, hogy nagyon nem akarja velem megosztani.
- És?
- Ne „és”-ezzél itt nekem! – ripakodik rám.
- Elnézést – motyogom, és felállok.
- Hova mész?
- Nem mondta, mit óhajt, és nem szeretnék boksz zsák lenni, mert láttam, hogy a hölgy, aki távozott, igen csak fel volt dúlva, és ön is igen ideges állapotban van. Ne haragudjon az őszinteségemért! – teszem hozzá még gyorsan.
- Szóval nem ismerted fel? – csodálkozik.
Most rajtam van a sor, hogy bepipuljak.
- Kérem, ne használja ki, hogy nem emlékszem a múltamra!
Faképnél hagyom a nőcit. Elegem van mindenkiből, miért kell mindig velem történnie az ilyeneknek.
Pontosan tudja az összes nevelő, aki akkor itt dolgozott, mikor idekerültem, hogy tízéves koromnál előbbi emlékeim nincsenek, csak a fájdalom van meg, és a sok vér! De többre nem emlékszem.
Puffogva térek be a szobába. A libák nincsenek itt. Gyorsan összeszedem a holmim, megfürdök, és megyek aludni. Mielőtt megérkeznének, mély álomban akarok lenni, mert nem akarom hallgatni őket.

1.

Egy egyszerű, régi bérház mintájára, belülről csempézett épületben sétálok. Az otthonomnak kell neveznem, de nem érzem annak. Elsétálok a bejárati ajtó előtt, majd egy nagy csődületet kikerülve tovább megyek. Péntek van, most is postát osztanak.
Többen külföldiekkel, itthoniakkal, vagy éppen barátokkal leveleznek.
Az egyik nevelőtanár utánam szól. Süt a szavaiból, hogy nem kedvel. Mielőtt átadná a levelem, végigmér.
- Itt van a leveled – még tisztán hallom, hogy a hátam mögött hozzáteszi: „- Csodálom, hogy egyáltalán valaki akar ezzel a vandállal kommunikálni” – vállat vonok.
Most mit mondjak? Fekete farmer, nehezen összekuporgatott pénzből vett bakancs, legfelül fekete egyszerű póló. Karomon osztálytársamtól karácsonyra kapott csuklószorító, amit a haverja készített fekete bőrből.
Felandalgok a szobába. Ahogy belépek, elhallgat a három lány, aki még ott van rajtam kívül, elfordulnak tőlem.
- Persona nem akarsz lelépni? – veti oda az egyik.
- De – vonok vállat. Tollat, papírt kotrok elő az asztalfiókból. Gitárt ragadok. A zajládámat zsebre dugom, és lekapcsolom és ki is húzom a 220ból a számítógépet. Végül az ágyneműtartóba pakolom mindennel együtt. Lakat rá, és már megyek is.
A tetőtérben a legbékésebb. Itt senki sem zavar, és én se zavarok senkit.
Lezuttyanok a kedvenc helyemre a török üres tetőtérben. Van egy kis párnakupacom, amit magam alakítottam ki a sarokban. Elindítom a zenét, fülembe dugom a fülhallgatókat. Ki bontom a levelet.

„Kedves Persephone!

Először is ne haragudj, hogy írok! Egy fényképet láttam Rólad. Haverom mutatta, aki ugyanoda jár, ahova Te. Szeretnélek megismerni.
Ne hidd, hogy én ilyen belevaló krapek vagyok! Ezt a levelet is hónapok óta tervezem!
Ja, igen. Bemutatkozom:
Solomon vagyok, lassan 17 éves, és az Andrew segítő otthonban élek.
Kérlek, válaszolj!

Mellékelek egy képet magamról, mert így fair, mivel én már láttalak.

Üdvözlettel: Solomon

U.i.: Várom válaszod!”

A levélből még kikerült egy igazolványkép is. Kellemes arcvonású, még igencsak babaarcú fiút ábrázolt. Hosszú barna haja volt, némi világosbarna árnyalattal. Lehet, hogy a nap fogta meg, és szívta ki a haját? Furcsa színű szeme volt. Olyan, mint akinek egyszerre kék, zöld és szürke a szeme.
Feljebb tolom az orromon a szemüveget, lerakom a levelet. Gondolkodva pengetem a gitárom. Végül elhatározom magam, és előveszem a papírt és írni kezdek.

„Szia Solomon!

Meglepett a leveled! Köszönöm, hogy írtál. Mit mondott a haverod? Mert nem hiszem hogy túl kellemes dolgokat.
Igazából nem tudok mit írni, talán csak a suliról, hogy miként megy.
Zenét hallgatok, és néha gitározom (nem nagy sikerrel, mert nem hagynak).
Neked milyenek a nevelőid?
Különösebb dolgok nem történek velem.
Nem sokára mennem kell „enni”, szóval megyek le pakolni.
Így zárom a levelem. Ha Neked van valami jó témád, vesd fel, szívesen beszélgetek!

Üdv.: Persephone”

Lezárom a borítékot.
Visszamegyek a szobába, a tyúkok legalább elhúztak. Elpakolok, és bélyeget kutatok elő. Felragasztom, és már kész is a levél.
Lerobogok a posta bevételhez. Aztán mehetek is enni, mert 8-kor vacsora.
Beállok a sorba, és várok.
Az asztalok többsége megtelt, de a helyem még szabad. Megkapom a kaját, és tálcával együtt odasétálok a gyűlölködő pillantások tüzében. Amúgy a legtöbben békén hagynak, csak a nagymenőknek lenne övön aluli, hogy ne menjenek el mellettem egy megjegyzés nélkül. De már ők sem érdekelnek.
Senkit sem igazán érdeklek, persze a nevelők is végigmérnek, és csúnyán néznek.