1.

Egy egyszerű, régi bérház mintájára, belülről csempézett épületben sétálok. Az otthonomnak kell neveznem, de nem érzem annak. Elsétálok a bejárati ajtó előtt, majd egy nagy csődületet kikerülve tovább megyek. Péntek van, most is postát osztanak.
Többen külföldiekkel, itthoniakkal, vagy éppen barátokkal leveleznek.
Az egyik nevelőtanár utánam szól. Süt a szavaiból, hogy nem kedvel. Mielőtt átadná a levelem, végigmér.
- Itt van a leveled – még tisztán hallom, hogy a hátam mögött hozzáteszi: „- Csodálom, hogy egyáltalán valaki akar ezzel a vandállal kommunikálni” – vállat vonok.
Most mit mondjak? Fekete farmer, nehezen összekuporgatott pénzből vett bakancs, legfelül fekete egyszerű póló. Karomon osztálytársamtól karácsonyra kapott csuklószorító, amit a haverja készített fekete bőrből.
Felandalgok a szobába. Ahogy belépek, elhallgat a három lány, aki még ott van rajtam kívül, elfordulnak tőlem.
- Persona nem akarsz lelépni? – veti oda az egyik.
- De – vonok vállat. Tollat, papírt kotrok elő az asztalfiókból. Gitárt ragadok. A zajládámat zsebre dugom, és lekapcsolom és ki is húzom a 220ból a számítógépet. Végül az ágyneműtartóba pakolom mindennel együtt. Lakat rá, és már megyek is.
A tetőtérben a legbékésebb. Itt senki sem zavar, és én se zavarok senkit.
Lezuttyanok a kedvenc helyemre a török üres tetőtérben. Van egy kis párnakupacom, amit magam alakítottam ki a sarokban. Elindítom a zenét, fülembe dugom a fülhallgatókat. Ki bontom a levelet.

„Kedves Persephone!

Először is ne haragudj, hogy írok! Egy fényképet láttam Rólad. Haverom mutatta, aki ugyanoda jár, ahova Te. Szeretnélek megismerni.
Ne hidd, hogy én ilyen belevaló krapek vagyok! Ezt a levelet is hónapok óta tervezem!
Ja, igen. Bemutatkozom:
Solomon vagyok, lassan 17 éves, és az Andrew segítő otthonban élek.
Kérlek, válaszolj!

Mellékelek egy képet magamról, mert így fair, mivel én már láttalak.

Üdvözlettel: Solomon

U.i.: Várom válaszod!”

A levélből még kikerült egy igazolványkép is. Kellemes arcvonású, még igencsak babaarcú fiút ábrázolt. Hosszú barna haja volt, némi világosbarna árnyalattal. Lehet, hogy a nap fogta meg, és szívta ki a haját? Furcsa színű szeme volt. Olyan, mint akinek egyszerre kék, zöld és szürke a szeme.
Feljebb tolom az orromon a szemüveget, lerakom a levelet. Gondolkodva pengetem a gitárom. Végül elhatározom magam, és előveszem a papírt és írni kezdek.

„Szia Solomon!

Meglepett a leveled! Köszönöm, hogy írtál. Mit mondott a haverod? Mert nem hiszem hogy túl kellemes dolgokat.
Igazából nem tudok mit írni, talán csak a suliról, hogy miként megy.
Zenét hallgatok, és néha gitározom (nem nagy sikerrel, mert nem hagynak).
Neked milyenek a nevelőid?
Különösebb dolgok nem történek velem.
Nem sokára mennem kell „enni”, szóval megyek le pakolni.
Így zárom a levelem. Ha Neked van valami jó témád, vesd fel, szívesen beszélgetek!

Üdv.: Persephone”

Lezárom a borítékot.
Visszamegyek a szobába, a tyúkok legalább elhúztak. Elpakolok, és bélyeget kutatok elő. Felragasztom, és már kész is a levél.
Lerobogok a posta bevételhez. Aztán mehetek is enni, mert 8-kor vacsora.
Beállok a sorba, és várok.
Az asztalok többsége megtelt, de a helyem még szabad. Megkapom a kaját, és tálcával együtt odasétálok a gyűlölködő pillantások tüzében. Amúgy a legtöbben békén hagynak, csak a nagymenőknek lenne övön aluli, hogy ne menjenek el mellettem egy megjegyzés nélkül. De már ők sem érdekelnek.
Senkit sem igazán érdeklek, persze a nevelők is végigmérnek, és csúnyán néznek.