2.

A napok egykedvűen peregnek tovább.
A suliban nem piszkálnak, mert jó messze vagyok a fészektől. Itt vannak haverok és egy egész jó barátnőm is. Nimphadora a neve. Talán azért vagyunk barátságban, mert ugyanolyan zenét hallgatunk.
- Mi? – csattan fel szünetben – Solomonnal levelezel, és én nem tudok róla semmit?
- Mivel pénteken jött a levél, így nem tudtam megmutatni. – közben odaadom neki a levelet.
Végig futja.
- Jesszus! – kiált fel – Megölöm Richardot!
- Miért? – csodálkozom.
- Emlékszel a karácsonyi képre? – kapar elő a tárcájából egy össze-visszagyűrt képet.
- Persze! – nézek rá a rongyos képre.
Mi vagyunk rajta az osztálykarácsonyon. Hárman egymás mellett állunk, és nagyon vigyorgunk. Nem sokkal előtte jött össze Richarddal. Itt nagyon fogták egymás kezét, én meg Dóra nyakába vetettem a karom.
- Tényleg, mi van veletek? – nézek a képre.
- Megvagyunk. Említettem már, hogy Richardnak van egy gyerekkori haverja, aki bekerült egy árvaházba, miután a családja balesetben meghalt.
Azóta is megvan a barátság, csak a srác messze lakik, bár mégsem annyira, mivel egy városkában laknak, de nem ide jár suliba. Azt hiszem, neki mutatta meg ezt a képet.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy neki is készíttettem egy másolatot ebből, végülis itt már több mint egy hónaposak voltunk. Gondoltam, meglepem vele.
- Nem zavarta, hogy én is a képen vagyok? – csodálkozom.
- Mért zavarta volna?
- Nem tom’…
Vállat von, de valami zavarja. Talán hogy Richard az engedélye nélkül szervezkedik a háta mögött.
A következő szünetben már rohan is hozzá.

A Solomon válaszlevele csak két héten belül érkezett meg.

„Szervusz Persephone!

Nem sokat mondott, mert nem annyira ismer Téged. Zenével foglalkozol? De jó neked! Tényleg, milyen zenét hallgatsz?
A nevelők itt rendesek, bár nem nagyon engednek el sehova. Nálatok hogy van?
Tényleg, Richard mesélte, hogy a barátnője kiakadt, mert lassú a levelezés. Nevetve fogadtam a hírt, erre közölte velem, hogy elvállalja a postás szerepét. Nagyon örültem neki, remélem Te is. Ugye ismered a barátnőjét, Nimphadorát? Mert akkor vele küldhetnéd a következő levelet.
Annyi mindent szerettem volna írni, de most semmi sem jut eszembe.
Szóval…
Várom a válaszod!
Üdv: Solomon”

Megdöbbenve meredek a levélre.
Csend honol a szobában. A libák most valahol messze járnak.
Mit csináljak? Ez a srác Richard gyerekkori haverja. Nagy levegőt veszek, és elkezdek zenét válogatni a zajládámra, ami amúgy egy mini, nem csúcsmodellű, de a célnak meg felelő mp3-lejátszó. Most mit tegyek?
Mondjam neki, hogy Dóra elszólta magát, hogy balesetben haltak meg a szülei?
Végülis nehézkesen felkecmergek. Erre levegőt kell szívni.
Kisétálok a kapun. Most szabad járkálni, mivel ilyenkor van a szabadidős elfoglaltság, és mert az idő is jobb, így mászkálhatunk.
Éles kanyarban feljajdul egy kocsi nem messze tőlem.
Valami gazdag figura lehet az.
Idén már ötödször fordul meg itt. Mindig jól meg néz, aztán tovasétál.
Most is elmegy mellettem. Zsebre dugott kézzel, görnyedten továbbmegyek, őt egy pillantásra sem méltatva.
A parkban belebotlok Dórába.
- Szió Per! – üdvözöl.
- Hello! – köszönök vissza.
- Mi újság?
- Úgy néz ki, Richard ismeri Solomont. – elmesélem neki – Most írta, hogy a barátod vállalná a postás szerepét. Na, és hogy a következő levelet már veled küldjem el. – mosolygok, és látom, hogy Dóra is kivirul.
- Ez tök jó hír! Persze, szívesen továbbítom Rics-nek a levelet!
- Kösz! – bólintok – Csak nem’tom, mit írjak neki. – előhúzom a levelet a farzsebemből.
- Muti! – kéri mohón, de nem tolakodóan.
Átadom neki, és közben előhalászok még egy papírt, hogy megírjam a választ.

„Kedves Solomon!

Persze, nekem is jó hogy Dórán és Richárdon keresztül levelezünk. Nimphadora bele is egyezett. Szóval szerintem már vele kapod meg a következő, vagyis ezt a levelet.
Hogy milyen zenét hallgatok? Hát olyant, amit a fészekben nem szeretnek. Hiába vagyok csendes, és nem zavarom a vizet, akkor sem szeretik a zenét, amit hallgatok. Olyan rocker-féle vagyok. Feketében járok, a bakancs se hiányozhat. Ha nem tetszik a stílusom, akkor bocsi. De ha jól emlékszem, Dóra megmutatta, melyik képen láttál meg először, és azon igenis látszik a stílusom. Csodálom, hogy ezek után mégis írtál nekem.
Ne haragudj, hogy ilyen negatív lettem, Te nem így kezdted. Bocsi!
Viszont arról az igazolványképről nem sok minden látszott belőled. A te stílusod milyen?
Ha már itt tartunk, miért mondtad, hogy jó nekem, hogy gitározhatok?
Csak a gond van vele, mert minden cuccom el kell zárnom a szobatársaim elől, hogy ne legyen semmi bajuk azoknak, amit értékesnek tartok.
A nevelők nálunk nem olyan hű de jó fejek.
Ne haragudj, hogy ezzel traktállak. Ez egy koedukált árvaház. Tudtommal a Tied is az, bár nem sokat hallottam róla.
Na jó, befejezem levelem, mert Dóra készül indulni, és már el szeretném küldeni vele.
Üdv: Persephone
(ha szeretnéd, és szerintem egyszerűbb, hívj csak Per-nek)”

- Dóra – szólok neki.
- Hümm?
- Ezt elviszed Rics-nek?
- Persze, ez a válasz?
- Aha. – bólintok – Kösz!
- Máris menned kell? – csodálkozik.
- Muszáj – sóhajtok, majd búcsút intek, és visszamegyek a fészekbe.
Mikor megérkezek, a drága kocsis nőci akkor viharzik ki az épületből, és nagyon pipa, annyira, hogy fel is lök majdnem. Majd szó nélkül távozik.
Közben valami olyasmit motyog, hogy „majd meglátják”, és „adok én nekik”.
Vállat vonok, és belépek az ódon épületbe. Felfele menet mindenki, aki szembejön, furcsán néz rám.
- Persephone! – kiált az egyik felügyelő.
- Igen? – pislogok rá. Az egyik irodából kukkant ki és hívogatóan int.
- Most járt itt egy illető, – kezd bele a mondókájába – aki szeretett volna végrehajtani egy örökbefogadást – nyögi ki végül, de látszik, hogy nagyon nem akarja velem megosztani.
- És?
- Ne „és”-ezzél itt nekem! – ripakodik rám.
- Elnézést – motyogom, és felállok.
- Hova mész?
- Nem mondta, mit óhajt, és nem szeretnék boksz zsák lenni, mert láttam, hogy a hölgy, aki távozott, igen csak fel volt dúlva, és ön is igen ideges állapotban van. Ne haragudjon az őszinteségemért! – teszem hozzá még gyorsan.
- Szóval nem ismerted fel? – csodálkozik.
Most rajtam van a sor, hogy bepipuljak.
- Kérem, ne használja ki, hogy nem emlékszem a múltamra!
Faképnél hagyom a nőcit. Elegem van mindenkiből, miért kell mindig velem történnie az ilyeneknek.
Pontosan tudja az összes nevelő, aki akkor itt dolgozott, mikor idekerültem, hogy tízéves koromnál előbbi emlékeim nincsenek, csak a fájdalom van meg, és a sok vér! De többre nem emlékszem.
Puffogva térek be a szobába. A libák nincsenek itt. Gyorsan összeszedem a holmim, megfürdök, és megyek aludni. Mielőtt megérkeznének, mély álomban akarok lenni, mert nem akarom hallgatni őket.