Keserédes ébredés

Egy fájdalmas pillanat ami mesévé nőtte ki magát:

Lassan sötétedik, megint eltelt egy nap, üresen, értelmetlenül. Meleg van és ezen már a légkondi se tud segíteni. Kellemes mormogása most az őrületbe kerget. Semmilyen zajforrást nem akarok csak siketítő csendet. Ha kikapcsolom, nem lehet itt megmaradni. Végül is nem mindegy, hogy a meleg üt ki vagy az őrület?

Az ember általában társas lény, hogy ne zakkanjon meg. Én mégis mindenkit elmarok magam mellől. Lehet ennek „Ő” az oka?

Nem! Rá ma nem akarok gondolni.

Kibámulok az ablakon. Gyönyörű, ahogy a fényes kék ég lassan megfakul és elönti a narancssárga. Végül elmélyül lilába majd beköszönt az éjszaka.

Szemeim égnek a könnyektől, vagy a kialvatlanságtól, nem tudom, de nem is érdekel. Elmúlt és ez a lényeg, újra elsüppedek magányomban.

Olyan rossz most egyedül. Valahogy beleivódott a környezetembe az ittléte, minden rá emlékeztet.

Az ajtó felé fordulok. Döbbenten veszem tudomásul, hogy nyitva van. Lisa, az egyetlen barátnőm áll ott dúltan és fújtat. Valószínűleg felfutott az ötödikre.

- Mi a … - kezdene üvölteni.

- Előbb csukd be a bejárati és az előszobai ajtót is. – szólok félszegen és a fal tövében maradok. Megcsinálja, amit mondtam. A szoba közepére áll csípőre tett kézzel. – Most kezdhetsz üvölteni. – fordulok vissza az ablak felé.

Már fújja is. Eszelősök hangján süvölt. Fejemhez vágja, hogy lehetek ennyire érzéketlen, munkamániás, zárkózott, stb. a végére már nem is figyelek. Olyan aranyos, helyettem üvölt és sír. Visszafordulok felé, képemen ugyanaz a nemtörődömség, mint tegnapeste. Lisa tudja nagyon jól, én nem fogok sírni, nincsenek könnyeim és a hangom is elhagyott azon a napon. Fáradtan leroskad mellém a földre.

- Ő miért?

- Munkamániás vagyok és elkéstem a randikról, valamint este nem voltam hajlandó vele lenni.

- Szóval a régi duma?

- Nem. Tsubaki egy másik lányért hagyott el.

- Biztos?

- Nem! – kicsit bepipulok. – Azért hagyott el, mert megunt. Túl lapos volt a kapcsolatunk!

- Jó, jó. – emeli fel a kezét védekezően. – Ne kezdjük újra, nem akarlak kiszedni a jéghideg vízből.

- Nem is volt jég hideg, csak elaludtam a kádban.

- Rendben. – sóhajt. – Akkor most mit csinálsz? Mindjárt lejár a beadási határidő.

- Holnap bemegyek és leadom a kéziratot.

- Kész vagy?

- Igen, előtte egy nappal fejeztem be, csak nem volt így erőm bemenni.

- Megértem. – megint együtt érző sóhaj. – Bemenjek veled?

- Nem kell, asszem most kicsit gondolkodnom kell.

- Maradjak?

- Ha akarsz. – vonok vállat. – Az utolsó busz már elment. – figyelmeztetem, mikor feláll.

- Jaj… – affektál. – Persze, te nem engedsz a sok gonosz, csúnya bácsi közé.

- Nem szívesen. – somolygok az előadáson.

- Csinálok vacsorát. – vidul fel.

- Ha akarsz. – vonok vállat. – Elmentem fürdeni. Ha nem jövök egy órán belül, kiszedhetsz a kádból.

Még búcsúzóul fejbe vágom és beszabadulok a tus alá. Órákig tudnám folyatni a vizet, de most mocskosnak érzem magam, hát alaposan lesuvickolom sápatag bőrömet. Kész vagyok, és belenézek a tükörbe. Régebben volt festve a hajam, de most már igen rendesen lenőtt. A mérete változatlan, ugyan évente Lisa elrángat a fodrászhoz. Úgyhogy a fazon maradt a derékig érő, szög egyenes haj. Asszem eljött az ideje, hogy kicsit változzak.

- Lisa! – kiáltok ki már törülközőbe csavarva.

- Igen? – libeg be a fürdőbe kis barátnőm.

- Ha reggel rám érnél…

- Legfeljebb délután. – vág közbe, majd bocsánatkérően hozzá teszi – Délelőttös vagyok a melóban.

- Akkor délután, nekem mindegy csak vigyél el a fodrászhoz.

- Miért? – lepődik meg.

- Meg akarok szabadulni néhány kolonctól. – vonok vállat.

- Rendben. – bólint, ugyan nem győztem meg teljesen.

- Akkor elmegyek a melóhelyedre.

- Kettőre legyél ott, akkor szabadulok.

Csak bólintok és átmegyek a hálóba felöltözni.

- Kész a kaja. – szól a konyhából.

- Jó étvágyat. – állok meg a konyhaajtóban.

- Ne mond, hogy tegnap este óta nem ettél semmit! – kiált kétségbeesetten.

- Ettem. – vonok vállat – most nem vagyok éhes.

- Nehogy ekkora áldozatott hozz Asakaért.

És újra kezdi. A kaja is kihűl, ami még vígan gőzölgött mikor megálltam a félfát támasztani. „Most a pasik semmirekellőségéről szónokolsz. Tudom, hogy értem teszed és köszönöm, és a sok fáradozást, de néha túlzásba viszed, drága Lisa.” – mondanám, de ilyenkor nem lehet lelőni. Hát megvárom a lavina utolsó hógolyóját is. Hirtelen lecsendesedik.

- Mi a baj?

- Ez. – bök a hűtőre.

Három mágnessel egy naptár van rá rögzítve.

- Igen, ma lettünk volna három évesek. – vonok vállat a bekarikázott dátumra.

- És ő előtte…

- Igen. – hangom még csak nem is remeg. – Ne haragudj, megyek aludni. Holnap korán kell kelned, szóval neked is megágyazok.

- Melletted alhatok?

- Persze, mint a régi szép időkben.

- Jaja. – vigyorodik el, és megmelegíti a vacsoráját.

Megágyazok a nagy franciaágyon. Eddig Asaka helye volt, igen, már csak volt. Ha minden jól megy, akkor átköltözök egy másik lakásba, egy kisebbe és otthonosabba.

- Kész vagyok – ráz fel Lisa.

- Fürödtél?

- Jajam.

- Ott egy póló, alváshoz – bökök a szekrényre.

- Még mindig túl sok a fekete cuccod – szól ki a szekrényből.

- Ne kezd már te is – sóhajtok unottan.

- Jó – morog és tovább ás az egyik polcon – Jé, ezt még tőlem kaptad – húz elő egy katicásat.

- Tudom, de mivel Asaka szerint „gyerekes” így el kellet raknom mélyre – vonok vállat.

- Akkor itt az ideje elő venni – vágja hozzám. Majd előkotorja a párját.

- Ezt itt hagytam?

- Majdnem négy éve – ugrok bele a saját katicabogaras pólómba – Hát jó éjt – bújok be a takaró alá. Megvárom, míg Lisa is így tesz és lekapcsolom a villanyt. Addig fészkelődik barátos nőm, míg mellém nem kucorodik, és át nem ölelem.

- Neked is – ad még egy jó éjt, puszit az arcomra és már húzza is a lóbőrt.

- Hmm – mosolygok. Hiába tudja, mire van szükségem igazán. Egy kis csendes támogatásra. Végre mély álomba merülök.